Újra meg újra fellángol a vita az egyik közösségi internetes portálon arról, hogy politizálhat-e egy lelkész.

Jellemző módon, a személytelenség álcája mögé bújva, - tudniillik nem látva a másik tekintetét, testbeszédét, a vitatkozó felek időnként a személyes számonkérést is megengedik maguknak, időnként a sértegetés sem idegen tőlük. Nyilván nem tennék ezt, mondjuk a fehér asztal mellett, jófajta vörösbort kortyolgatva.

Lupták György rovata

A múlt század húszas éveinek végén volt téma értelmiségi körökben az írástudók árulása, a szóhasználat ez esetben elsősorban az értelmiségi emberekre vonatkozik, - a francia filozófus, Julien Benda témafölvetésére a mi Babits Mihályunk is terjedelmes esszében reagált. Az értelmiségi réteg a nyugati társadalomban évszázadokon át érvényesült irányító-vezető szerepe a XX. században megkérdőjeleződött, mikor az útkereső, utat mutató gondolkodást felváltotta a gyakorlati cselekvés filozófiája, és az értelmiségiek egy része is különböző ideológiák szolgálatába állt. Benda szörnyű katasztrófát jósolt ennek következményeként, s ha a nácizmus vagy az államszocializmus (marxizmus) rendszereit felidézzük, akkor beláthatjuk, a jövendölés nem tévedett. A második világháború végén az atombomba kifejlesztése a kérdést immár az egész emberiség létkérdésévé tette: vajon a tanult emberek szolgálják-e a tudásukkal embertársaik javát?

Való igaz, sok tanult ember leszerepelt azáltal, hogy műveltségét, tudását ártó eszmék szolgálatába állította, félelemből vagy becsvágyból, ez most teljesen mindegy. Talán ez is az egyik oka a tanult, a „nadrágos” emberrel szemben kialakult bizalmatlanságnak.

No de tényleg, politizálhat-e a lelkész? Mert ma is többekben ott lobog a kommunista hevület, amely szeretné a papokat, az egyházat beszorítani a templomfalak közé – ott megnyilvánulhat, de azon kívül nem. Ezt már alaposan ismerjük, megszenvedtük a rendszerváltás előtti évtizedekben. A politizálás szó a görög „polis”, azaz „város” szóból ered. Politizálni tehát annyi: a város, a közösség dolgaival foglalkozni. S e jogot miért kellene egyesektől, mondjuk éppen a papságtól megvonni? A keresztyén ember, akit lenyűgözött Isten embermentő szeretete, aki tehát nem csupán csak vallásos, hanem szívében is Isten gyermekévé lett, bizony egyúttal nagy felelősséget is érez a környezete iránt. Mert az átélt életújulásnak már csak az a természete, hogy azt meg kell osztani mindenkivel. A megújult életből fakad, hogy olyan utat tudunk mutatni embertársainknak, amely a valódi, kipróbált megoldás, a boldogság útja! És ebből fakad az is, hogy a keresztyén embernek igenis van véleménye a világ hétköznapi dolgairól, ügyeiről, vitáiról.

Hiányos bibliai műveltségből fakad az a hamis érv, hogy Jézus nem politizált. Tény: Jézus sehol sem mondta azt, hogy az Ő tanítványai nem politizálhatnak. Ő pedig, amikor korrigálta korának szociális és egészségügyi hiányosságait, folyamatosan ezzel is politizált. „Adjátok meg a császárnak, ami a császáré…” – buzdította adófizetésre az embereket. Folyamatosan bírálta, esetenként kemény szavakkal ostorozta kora képmutató vezetőit, képmutatásuk és kiüresedett vagy hamis vallásosságuk miatt.

A keresztyén ember tehát küldetéssel rendelkezik. A világ jobbításán kell fáradozzon, ez persze elsősorban az Isten útjának megmutatását jelenti. A szószék valóban nem a direkt politizálás helye, no de azon kívül miért ne mondja el a látását egy pap, egy lelkész? Csak azért, mert mindig voltak-vannak, akiknek ez csípi a szemét? Értem én, valahogy ugyebár meg kell már magyarázni a templomkerülést. Kézenfekvő, ha az egyházat hibáztatjuk. Mondjuk, mert politizál a pap. Inkább be kellene ülni a következő misére, istentiszteletre, leellenőrizni, valóban így van-e!