Get Adobe Flash player
Anyám, én nem ilyen lovat akartam! Nyomtatás E-mail
Írta: sajtoteam   
2012. július 19. csütörtök, 06:28

Válság és válság - mást se hallunk mostanában. Lassan már kiütése lesz az embernek magától a szótól is. Vagy arcizma sem rándul, mert lassacskán immunissá lett a témára. Pedig a bőrünkön érezzük mennyire elfogyott a pénzünk, a tartalékaink végét éljük föl, sokunknak a nyaralás már elérhetetlen luxus lett, - fogjuk azt a kevés pénzt, ahogyan csak tudjuk. 

Persze, van itt egyéb válság is, hisz nem semmi az általános erkölcsi értékek felbomlása sem. Tíz éve még viccelődve mondtuk, csak azt nem viszik el, ami be van betonozva. Mára? Trafóolaj, vonatsín, vasúti kábel, értékes szobor, - semmi sincs biztonságban. S ehhez jön még a szexuális szabadosság, egyre kevesebb házasságkötés, egyre több összebútorozás. De már abban sem lehetünk biztosak, jó-e magyarnak lenni, vagy számítanak-e még nemzeti, történelmi hagyományaink, értékeink… S talán a legsúlyosabb, - ha lehet egyáltalán különbséget tenni: az értékválság. Elvették tőlünk azt, ami eleinktől ránk maradt, ami tartást adott. Hogy tudtuk még, mi a jó és mi a rossz, tudtunk különbséget tenni szép és visszataszító között. S akik kifosztottak minket, nem adtak semmit cserébe. Üres a zsebünk, üres a szívünk, csak egy nagy massza van, megfoghatatlan kulimász. Nem erre vágytunk. Lovászy Károly, a pesti kabaré egy időben népszerű, de igénytelen szerzője  talán egy versével vált híressé, mert annak a refrénje szállóigévé lett: „Anyám, én nem ilyen lovat akartam” (A négy fekete ló). Visszagondolunk huszonkét évvel ezelőtti indulásunkra, akkori félelmeinkre, de inkább lelkesedésünkre is. Ökölbe szorított kézzel mondtuk akkor sokan, na, most minden jobb lesz, végre a helyére kerülnek a dolgok, felzárkózunk Európához, és így tovább. Eltelt huszonkét év, és üres kezünk a levegőt markolászsza. 

Felsóhajtunk: anyám, én nem ilyen lovat akartam… Isten népe megszabadulva a hetven éves babiloni deportálásból, a szülőhazába visszatérve házai, falvai és temploma helyén romokat és beköltözött idegeneket talált. De az új honfoglalás lelkesedésével láttak neki az építkezésnek, egyszerre építették a falakat és védekeztek az életüket megkeserítő ellenséggel szemben. Áskálódó politikusok igyekeztek időnként elvenni tőlük az öröm ízét. Tizennyolc éve már, hogy apait-anyait beleadva építették az új hazát, új házat, új templomot, közösséget Istennel és egymással. És ennyi év szüntelen küzdelembe egyszer csak ők is belefáradtak. Elcsüggedtek, azon a ponton voltak, hogy már-már föladják. S ami a legrosszabb: Isten ellen lázadtak újra. De Isten egyszerre két prófétát is elhívott közülük, Haggeust és Zakariást. Hogy bátorítsanak, lelkesítsenek, – de legfőként újra Istenhez térítsenek. „Térjetek meg hozzám, így szól a Seregek Ura, és én is hozzátok térek!”- prófétálta Zakariás. S a nép önmagába nézett, átgondolta honnan jött és hová tart. Rendezték a soraikat, újra Istenhez térve, az Ő útján járva folytatták, s be is végezték a nagy vállalkozást, az új honalapítást. Példájuk örök útmutatás minden elbizonytalanodónak és útja vesztettnek. Kellemetlen, de nem egyedi az, amit mostanában átélünk. Kellemetlen, mert a mi válságunk, mi szenvedünk tőle. A történelem során gyakran kerültek hasonlóan csüggesztő helyzetbe népek, közösségek.

Egyetemes igazság az, hogy a kiutat egyetlen módon lehetett mindig is megtalálni. Rendbe kellett tenni a függőleges kapcsolat rendszert ember és Isten között, majd ezt követően a vízszintes kapcsolatokat is újra lehetett építeni, ember és ember között. Édesapám a második nagy háborút a Tisza  partján, Szentes és Csongrád valamint a Tiszazug gyülekezeteiben élte meg segédlelkészként. Azt mesélte, soha annyian nem voltak a templomokban, mint azokban a nehéz években. Mert majd mindegyik család aggódva gondolt egy férjre, apára vagy a fiúra, akiről nem sok hír érkezett a frontról. S a közös félelem Istenhez terelte az embereket, de a templomokban egymás kezét is hamarabb megtalálták. Nem véletlen, hogy akkori evangélikus egyházunkat megújító ébredési mozgalom is részben ezekben az években volt a legaktívabb. 

A megoldás tehát egyszerű, - mert Isten maga is ilyen egyszerű. Tudja jól, hogy irtózunk a bonyolult dolgoktól. Tehát viszszatérni őhozzá. Újra elismerni Őt Teremtőnknek és leszámolni lázadásainkkal. És szeretetében bízni. Mert ez a megtérés: miután felismertem, hogy rossz úton járok, megállok. Beismerem, - tévedtem. Majd helyzetemet felmérve megfordulok, és megkeresem a  jó utat. Persze, ha nem kell ez az út, maradhatunk továbbra is a válságban. Egy helyben járva, megkeseredetten, önmagunkat és egymást is elemésztve. Pedig Jézus Krisztus ezt mondja: „Én vagyok az út, az igazság és az élet!”

 

 


A cikkekhez és galériákhoz a hozzászólás csak regisztráció után lehetséges.

 

 
Hirdetés