A halál életünk része, éppúgy, mint a születés. Ezt nem csak el kell fogadnunk, hanem fel is kell rá készülnünk. Én egy kicsit minden elhunyt gondozottammal meghalok – meséli szívszorító élményeit Némedi Jánosné Herceg Éva, akinek karjaiban félévente, évente távozik valaki az élők sorából. Éva 42 évet dolgozott az egészségügyben. Az utóbbi években hospice szolgálatot vállal: idős, beteg, magatehetetlen embereket gondoz, akik az ő kezét fogva indulnak el a túlvilági hosszú útra.

- Sokan voltunk testvérek és engem a nagyszüleimhez küldtek Dunántúlra. Tíz évesen nagyapám lábát kenegettem valami iszonyú büdös krémmel. Rendületlenül kentem, masszíroztam minden este. Éreztem, ha jót csinálok, hálásak érte. Tizenévesen megfogadtam, ha nagy leszek, segítő hivatást választok – meséli Évi.

Régi öregek

- Valamikor a családok együtt éltek több generáción keresztül. A gyerekek látták a nagyit, a dédit megöregedni. Segítették, tanítgatták, elfogadták egymást, miközben az elmúlás természetes tapasztalat lett mindenki számára. Ma többnyire csupán a családi nagy eseményeken ülnek egy asztalhoz a rokonok. A nagyszülők éppúgy rohannak, dolgoznak, mint a szülők, az unokák keveset találkoznak velük. A papák már nem mesélnek a régi időkről, vagy ha mesélnének is, ritkán hallgatják őket. Megöregszenek magukban, és ha gondozásra szorulnak, megnyugtatóbb a család számára, ha kórházba kerül, vagy intézetben helyezik el. Igaz, a halálra készülés nagy terhet ró a hozzátartozókra. De nem kellene, hogy zavarba ejtő, eldugni való folyamat legyen – ingatja a fejét Évike.

Siratóasszony

Méltósággal megöregedni, és méltósággal meghalni szeretteink körében lehet. Én ezt látom minden alkalommal. 42 évet dolgoztam az egészségügyben, ebből tizenötöt a kiskőrösi idősek otthonában. Sokáig csak siratóasszonynak neveztek odabenn, mert én mindenkit megsirattam, akkor is, ha közénk jött és akkor is, ha koporsóban távozott. Kollégáimmal mindent megtettünk annak érdekében, hogy az idős ember jó ellátást kapjon élete utolsó részében is, de azt a bensőséges viszonyt, amit a család adhat, semmi nem tudta pótolni! 

Egyszer behoztak hozzánk egy idős nénit. Én vettem át a kis batyuját. Két napig a sarkamban volt. Amikor visszajöttem szabadságról azt mondták, nem kell vele annyit foglalkozni, mert nincs baja, csak teszi magát. Nem szabad így felfogni! Ez a néni előző nap még a kertjét gyomlálta, a tyúkjait etette az udvaron, pogácsával kínálta a postást! Mit hisztek, beszokik egy hét alatt az otthonba – kérdeztem. A lélek a legsérülékenyebb. Nekünk azt is gondozni kell! Sőt, azt kell legjobban!

Megélni a halált

Ha tizenkét óráztunk, persze hogy elfáradtunk. De mindent feledtetett, amikor távozáskor azt mondta egy néni: „Nővérke, de kár, hogy már elmegy!” Ezért a mondatért újra tudtam volna kezdeni a napot. Sokan azt gondolják, azért kell intézetbe vinni a nagyit, mert nehéz az otthoni gondozása. Szerintem, az intézeti élet a nehéz! Ha valaki megöregszik, attól a családnak egyenértékű tagja marad. Sok jó példát láttam arra, hogy ezek a kötelékek szorosan élnek. A gyerekek nem keresnek kifogásokat, nem passzolják le a felelősséget, mert a szeretetük legyőzi a félelmüket, a szeretet túléli a halált is!

Őrültség

Az öregségről beszélni kell. A halálról, a temetésről, az utolsó kívánságokról, mindenről… Később már nincs kivel. Sokszor az ember őrültségre is képes, csak mosolyt csaljon a haldokló arcára. Ilonka néni, akit utoljára gondoztam, szegénykém, nagyon szerette a virágokat. Amikor az orvosok hazaadták a kórházból, azt mondták egy hónapja van hátra. Minden áron azt szerette volna, hogy veteményezzek neki, hogy tavasszal kardvirág nyíljon az ablaka alatt. Vele voltam, gondját viseletem, a sors hónapokkal megnyújtotta életét. Jött a tavasz, és virág sehol. Nem mondhattam, hogy nem bíztam benne, hogy megéli… Bebicikliztem a piacra, vettem kardvirágot, és elültettem a kertben, mintha ott nőtt volna. Boldog volt, amikor kitoltam a kocsin, és gyönyörködhetett a virágoskertben. Lehet ennél csodálatosabb érzés?