Nemzeti ünnep csak az lehet, amelyet a nemzet szívébe fogad, amely része a nemzet emlékezetének, s amelynek eseményei immár változhatatlanul rögzültek, s lettek részei a nemzeti öntudatnak. Éppen ezért, nemzeti ünnepet nem lehet hatóságilag elrendelni. 

Több mint harminc éven át 1956-nak még az emlékét is igyekezett kiirtani az a szocialista rendszer, amely a forradalom véres leverésére épült. 1990-ben azután nemzeti ünneppé nyilvánította október 23-át a demokratikus Magyarország országgyűlése. Azóta minden egyes évforduló arra késztet minket, magyarokat, hogy értelmezzük 1956 szerepét, és fejtsük meg annak aktuális üzenetét. 1956 a magyarság 20. századi történelmének legkiemelkedőbb eseménye. Az, hogy hogyan válik a nemzeti emlékezet részévé, csupán rajtunk múlik. Ezért is fontos az összefogás, hiszen arra kell törekednünk, hogy a nemzet úgy alkossa meg magának az 56-os forradalom nemzeti ünnepét, ahogy a 19. század végére 1848. március 15-ét ünnepként a szívébe fogadta. Petőfi örökké szavalni fogja a Nemzeti dalt a Nemzeti Múzeum lépcsőjén, és a tömeg lelkesen együtt mondja vele a refrént. 

Tudnunk kell, az ünnep mindig attól lesz emelkedett, hogy személyessé válik az egyének számára. Azt gondolom, mindenki tud mondani a családjából egy nevet, amely számára közelebb hozta az 55 évvel ezelőtti forradalmat. Amikor tehát 1956-ra emlékezünk, hajtsunk fejet az áldozatok előtt, és tekintsünk lélekben megerősödve a jövőbe, mert ötvenhat emlékének az akkori érzéshez kell kötődnie. Az akkori felszabadulást, annak elemi és tiszta örömét kell átadnia. Ez sugárzik minden fennmaradt fényképről, minden filmfelvételről, amelyen az 1956. október 23-i tüntetők arca látható. Minden emlékező erről beszél. Tudatosítani kell, hogy pótolhatatlan szerepe van a még velünk élő forradalom hőseinek abban, hogy megértsük 1956-ot. Az utolsó lehetőség, hogy példát mutathassanak azon fiataloknak, akik számára már szinte magától értetődik a szabadság, mivel sosem tapasztalták meg annak hiányát. Csakis ők beszélhetnek arról, hogyan emelték fel fejüket az emberek, hogyan talált magára a nemzet – megérteti velünk ’56 lényegét. Álljon itt példaként Ottlik Géza vallomása, amelyet Buda című regényében olvashatunk: „Aki nem volt ott végig, semmiféle költői képzelőerővel, forradalomért lüktető szívvel, akár lángelmével sem tudhatja felfogni, mi volt ez. Én sem tudtam volna előre elképzelni, hogy milyen ez a boldogság, amivel az ember járt Budapest utcáin – mert nem ismertem, egyszerűen fogalmam sem volt róla, hogy van ilyen boldogság. […] A rongy, a talán túlságosan ronggyá vált élete – senkinek sem drágább, mint a haza absztrakt becsülete. Lássa meg az arcokat, vegye észre rajtuk […] a megkönnyebbült nyugalmat! Mert ez a döntő: nem bátor elszántság, nem hősies vakmerőség, hanem ez van a szemükben: boldog megkönnyebbülés.

Mennek együtt vagy külön, mély, boldog nyugalommal neki a tankoknak, a rájuk célzott ágyúknak, gépfegyvereknek. Semmi nem drágább nekik, mint a visszanyert emberi méltóságuk.”