A kiskőrösi postásokról sok jót hallani a városban. Hóban, szélben, kánikulában vagy éppen szakadó esőben tekerik kerékpárjukat, integetnek az ismerős arcoknak, ráköszönnek a lakókra.

Zöld ruhájuk már messziről látszik, ha befordulnak az utcába. Többnyire mosolyognak, pedig a munkájuk nem mindig derűs. Tizenöten 5800 címhelyre juttatják el a postai küldeményeket nap, mint nap. Néhányukat a szakma szépségéről faggattam.

Tizenöt kézbesítő 5800 címhelyre juttatja el naponta a postai küldeményeket Kiskőrösön

Bánáti János:
Közel kéz évtizede rója Kiskőrös utcáit. Vidáman teszi, a Postától szeretne majd nyugdíjba is menni.
- A Kossuth Lajos és a Rákóczi utcák közötti városrészen viszem a jó, vagy olykor rossz hírt a lakóknak. Sajnos manapság csak a sárga csekkekkel teli boríték a legtöbb, amit kézbesítünk.

A régi szép gesztusok, a képeslapok, üdvözlő kártyák megritkultak. Más a világ, hamarabb felveszik a telefont az emberek, hogy egymást köszöntsék. Az új kerékpárunkra nagyon büszkék vagyunk, praktikus a pakolás terén, jól elfér benne minden.

Bár szélben, fagyban és kánikulában is az utcákat járjuk, de azért ennek a szakmának is megvan a szépsége. Már sokszor a kapuban várnak a nyugdíjasok, megosztják velünk minden örömüket, bánatukat. Megtisztelő, hogy bíznak bennünk, pedig a gondjaikat úgy sem mi oldjuk meg.

De egy-egy emberi szó, egy mosoly, egy kézfogás elviselhetőbbé teszi a mindennapokat. Rajtunk nem múlik!

Fellegvári Pál:
Körzetében csak úgy ismerik: ő az, akit nem lehet a köszönésben megelőzni!
- Engem úgy tanítottak az életre: amit adok, azt kapok – mondja mosolyogva a mindig kedves fiatalember. Nyolc éve dolgozom a postánál, négy évig voltam helyettes. Egyik pillanatról a másikra jöttem ide, eredetileg nyomdász a szakmám.

Nagyon megszerettem, bár emberekkel dolgozni nem mindig egyszerű feladat. Panaszra azért nincs okom… Van olyan kedves nyugdíjas néni, aki mindig egy zacskó pattogatott kukoricával vár.

Egy másik kedves nyugdíjas hölgy, pedig Mikuláskor tíz csomagot készít a gyerekeinek, valamint az unokáinak, és ilyenkor még az én két kis gyerkőcömnek is küld egy-egy csomagot! Mi ez, ha nem a szeretet jele? Na persze azért a kutyákkal is meg kell küzdenünk időnként, erre is volt már példa.

De a sok jó mellett, amit a lakóktól kapunk, mindez elenyésző. Egyszer kaptam egy képeslapot a körzetem lakóitól, az annyira jól esett, hogy még ma is őrzöm.

Sebestyén Kornél:
A Béke utcától a Bajzáig sok-sok családi házban várják a nyugdíjat, a leveleket tőle. És ő minden reggel nekiindul a hosszú útnak…
-Kilenc éve hordom a szórólapokat, kötöm a biztosításokat, árulom a kaparós sorsjegyeket. Viszem a csekkeket, a családi pótlékot, a nyugdíjakat, épp úgy, mint a társaim. Az utóbbi években nagyon sokat változott a munkánk, mert szinte 90 százalék a hivatalos levelek kézbesítése lett.

Minimális az újságkihordás, hiszen az emberek nagyon keveset tudnak költenek egy előfizetéses újságra: elég, ha a helyi híreket megveszik. Aki pedig már a naptárból sejti, hogy pénz áll a házhoz, az már legtöbb esetben a kapuban vár minket.

Hála Istennek, a támadások nem veszélyeztettek eddig még. Persze nem is tudna "érvényesülni" senki a postás táska megszerzésével, mert a biztonsági pénztárca festékpatronnal van ellátva. Egy esetleges támadásnál lyukas garassal sem gazdagodna a rabló.

Persze a biztonságunk mellett az is nagyon fontos, hogy ez egy remek közösség itt a postán. Összeforrott a társaság, jó itt dolgozni. Nálunk a feleségem a legbüszkébb, hogy postás a családfő.

Gyurik Istvánné:
A Csengődről mindennap bejáró hölgynek nem volt könnyű a kezdet. Bár már két éve járja a Dózsa György és Kisfaludy utcák által határolt városrészt, még mindig sikernek érzi, ha nem téved el.
- A húgom csalt ide két évvel ezelőtt dolgozni, így kerültem a postához. Hát, az elején bizony annak is örültem, ha tudtam, hogy hol vagyok. Mára azért mindent megszoktam, megtanultam, de azért ez nem is olyan könnyű, mint egyesek hiszik.

A postás feladata felelősséggel jár, és én ezt tartom mindig szem előtt. Az embereknek igényük van egy kis elbeszélgetésre, főként az egyedül élőknek. Számunkra pedig fontos a jó kapcsolat ápolása a partnerekkel.

Nem volt könnyű beleszokni a kézbesítői munkába, de nagyon megszerettem. Nem félek nőként sem az utcákat járni, hiszen a munkánkat a polgárőrség és a rendőrség is segíti. No meg a lakosság is nagyon figyel ránk. Ha esetleg nem érünk oda a megszokott időben, ki-kijönnek az utcára, hogy megnézzék, nem történt-e a valami a postással. Jó lenne innen menni nyugállományba.

Kövesdi János:
Külterületi kézbesítőként nap, mint nap a tanyákat járja.
- Eddig már 19 évet húztam le a postánál. Voltam levélosztó, járatkísérő, most a tanyákon osztom szét a küldeményeket.

Eddig egy régi Lada Niva volt a társam, tavaly azonban a posta fejlesztetésének köszönhetően új Volkswagen autókat kaptunk. Egy ilyennel járom a rögös, saras, földes utakat. Mire a zöld postafiókokhoz érek, már többnyire várnak a tanyasi emberek.

Nekik talán még nagyobb szükségük van a hírekre, a kötetlen beszélgetésekre, a jó szóra, mint a városban élőknek. Persze nem egyszerű feladat minden tanyába eljutni. Ha csomag vagy ajánlott levél érkezik, sokszor kell az utat figyelni, nehogy a sárba ragadjunk. A telephelyen pedig következik a takarítás!