Különös érzéke van a széphez. Meglátja a pillanatot, a kisugárzást. Képei híven tükrözik a lélek harmóniáját, az érzelmek változásait. Ő Frei Anita, akinek fotóit eddig csak közösségi portálokon csodálhattuk, egy-egy hálás köszönő komment kíséretében. Sosem volt még saját tárlata, arra is nehéz volt rábeszélni, hogy nyíljon meg lapunknak, meséljen szenvedélyéről, a fotózásról.

- 10-12 évesen már apám fényképezési szakkönyveit forgattam, amelyek most is a polcomon vannak. Az élet aztán más felé vitt. Szakmámat tekintve angol nyelv- és irodalomtanár lettem. Két évvel ezelőtt, amikor férjem megvette első komolyabb tükörreflexes fényképezőgépünket, erősödött fel újra az érzés: „ezzel nekem feladatom van.”

Az elmúlt két évben folyamatosan képeztem magam kurzusokon, work-shopokon és autodidakta módon. A felszerelésem is igyekszem mindig fejleszteni. Hála Istennek és a férjemnek, komoly technikával dolgozhatom.

Kedvenc témám az ember, a portréfotózás. Szándékosan kerülöm a modellfotó kifejezést, mert nem akarom a divatvilág, a szépségipar felé elvinni a dolgot. Az egyéniséget, a test szépségét szeretném megmutatni a képeimen keresztül. Meglátni a nőben a harmóniát, a tinédzserben a jövőt, az anyában a melegséget, a gyermekben az ártatlanságot, egy idősebb arcban a bölcsességet.

Mikor kezemben veszem a gépem, megszűnik számomra a világ. Abban a pillanatban nem létezik más, csak a portréalany, a kamera és én. Valami sejtelmes hármas egység alakul közöttünk. Semmi más nem lebeg előttem, csak, hogy miként adhatom át legjobban a mondanivalót. Ha ez sikerül, akkor megérte.

Úgy vélem, minden szakma és hivatás alázattal lehet sikeres. A fotózás elsajátításának én még az elején tartok, de tény, hogy nagy örömöt jelent számomra. Alkotni, megfogni egy –egy érzelmet, életszakaszt, és ezzel adni valamit másoknak, jó dolog. Szerencsésnek érzem magam, hogy ez megadatott.