Szávay Ági megrázó vallomása: Lehet, hogy soha többé nem tudok versenyezni!

Fáradásos csigolyatörés. Ha ezt hallja a sportszerető ember, egyből Szávay Ágnesre gondol. De azt már csak nagyon kevesen tudják, hogy a huszonkét éves soltvadkerti lány immár három éve a kínok-kínját éli át ezzel, a csak bő egy hónapja(!) diagnosztizált sérüléssel.

2007 egyértelműen az ő éve volt: ekkor nyerte meg elsőWTA-tornáját Palermóban, New Heavenben döntős volt, Pekingben pedig az akkori nagymenőt, Jelena Jankovicsot legyőzve emelhette magasba a trófeát. Aztán jött a csúcs - Ági a legjobb nyolc között a US Openen. A női világranglista 23. helyezettjeként és az év női sportolójaként, a WTA felfedezettjeként zárta azt az évet – pedig januárban még a 150-ben sem volt benne... Aztán, bár a következő évben egészen a 13. helyig szárnyalt - mégis eltört valami. Most már tudjuk, hogy mi volt az...

Május 23-án jelentetted be, hogy fél évet ki fogsz hagyni. Hogy vagy most, mi történt veled azóta?

Köszönöm szépen, jól vagyok, csak a derekam sajnos nem igazán akar még gyógyulni. Persze tudtuk előre, hogy ez egy hosszú folyamat lesz. Jelenleg egy homeopátiás kezelést csinálok, egy olyan injekciókúrát, ami csak természetes anyagokat tartalmaz. Mindenesetre nagyon remélem, hogy ezekkel a kezelésekkel el tudom kerülni a műtétet.

Hiszel az ilyesmiben - a homeopátiás módszerekben?

Természetesen. Másképp ez nem is működhetne, pusztán mások ajánlására nem hiszem, hogy elmentem volna. Persze nagyon nehéz az a tudat, hogy minden orvos azt mondja, műtét nélkül nem fogok meggyógyulni...

Elmondták neked, hogy miből állna egy ilyen operáció?

Az a probléma ezzel, hogy minden orvos más műtétet javasol. Az egyik csavarozná az ötös csigolyámat a keresztcsontomhoz, a másik berakna egy mű porckorongot, ráadásul úgy, hogy a hasamnál vágnának fel. Megint egy másik a szteroid injekciókat javasolja, de olyan is van,aki porckorongsérvvel műtene...Egyszóval annyiféle módszer van, hogy nehéz eldönteni, melyik lenne az igazán jó.

Ráadásul egyik rosszabbul hangzik, mint a másik...

Hát igen. Akármelyikbe gondolok is bele, egyiket sem szeretném átélni. És hiába mondják az orvosok, hogy egy ilyen  beavatkozás után fél év a rehabilitáció, szerintem ahhoz, hogy olyan formába kerüljek, mint azelőtt, legalább egy év kell.

Most, hogy egy ideje nem teniszezel, így is meghatározza a napjaidat ez a betegség?

A Roland Garros óta nem fogtam ütőt a kezembe, viszont minden nap járok gyógytornára és futok is, hogy ne veszítsek a kondíciómból. Ami pedig a hétköznapi életet illeti, ülni nagyon nehezen tudok - meg állni is. Ez a két dolog egyhuzamban fél óránál tovább biztosan nem megy. A nagyobbik baj pedig az, hogy mostanában már az alvás sem megy olyan könnyen, mivel hason és háton sem tudok feküdni rendesen.

És amikor megtudtad, hogy mi a baj? Megkönnyebbültél, hogy legalább végre kiderült?

Igen, megkönnyebbülést éreztem, mert már nagyon régóta küzdök ezzel. Szörnyű volt az, hogy akármit is csináltam, folyamatos fájdalmat éreztem, az orvosok pedig azt mondták, hogy játsszak csak nyugodtan. Ezek után az, hogy végre kiderült, mi a baj, nagyon-nagy könnyebbség számomra.

És mióta tarthat ez? Mióta van fáradásos csigolyatörésed?

Nagyjából három éve.

Nem kevés idő...

Hát igen, tudom. És nagyjából azt is tudom, hogy mikor történhetett. Akkoriban volt egy olyan időszakom, hogy semennyit nem tudtam hajolni, illetve hátra dőlni.  Szerintem akkor történhetett egy repedés, ami után a csontok pedig kezdtek eltávolodni egymástól.

Hiányzik már a teniszütő, vagy a közeg?

Őszintén szólva, még nem. Azt gondolom, hogy lelkileg is szükségem volt erre a szünetre, mert pont ebben a folyamatos vívódásban, ami az elmúlt három évemet jellemezte, nagyon sok energiát vesztettem. Jelenleg tehát próbálom a pozitív oldalát kiélvezni annak, hogy most kényszerpihenőn vagyok. Az viszont biztos, hogy sokkal hamarabb el fog kezdeni hiányozni a tenisz annál, mint ahogy majd pályára fogok tudni lépni.

Ez alatt a kényszerpihenő alatt milyen terveid vannak – a rehabilitáción túl?

Nagyon nehéz tervezni, mert folyamatosan járok kezelésekre, és legalább napi kétszer gyógytornára, így nincs nagyon lehetőségem szabadon mozogni. De azért az egyik hétvégén volt alkalmam lemenni a Balatonra, ahol egy vitorlásverseny díszvendége voltam. Nagyon élveztem, ráadásul a csapatunk – Soltvadkert színeiben – a második helyen végzett. Ilyen dolgok természetesen beleférnek, hosszabb távon viszont nehezebb terveznem.

Már jóval a Roland Garros előtt megtudtad, hogy nagy a baj - mégis indulnod kellett. Hogyan tudtál így versenyezni?

Már Madridban kiderült, utána pedig Brüsszelben is játszottam, mielőtt pályára léptem a Roland Garroson. Elég szigorú a WTA rendszere, nagyon sok kritériumuk van, ebből az egyik az, hogy egy versenyre hat héttel előbb kell  nevezni. Ekkor én még nem tudtam, hogy mi van velem. Ha pedig a nevezési  idő után lemondjuk a tornát, többek között büntetést is kell fizetnünk.

És milyen volt a mérkőzésed a párizsi Grand Slam tornán – ahol mindezek ellenére még egy szettet is nyerni tudtál?

Három órás meccsen kaptam ki, ami után iszonyú dühös voltam. Végig nagyon fájt a derekam, nem is tudtam előtte, hogy hogyan tudtom majd végigjátszani a meccset. Mindenesetre, ha előre megmondták volna nekem, hogy most három órát a pályán leszek, biztos, hogy azzal a lendülettel lefordultam volna onnan. Egy mérkőzés már  viszont, ahol az ember pontról-pontra játszik, egészen más. Azt éreztem, hogy bár nem tudtam úgy szerválni, vagy mozogni, mégis nagyon sok sanszom volt arra, hogy megnyerjem a találkozót. Egyszóval annyira benne voltam a játékban, hogy nem akartam feladni, megpróbáltam minden erőmmel nyerni. Ezért is voltam mérges utána, hogy egy ekkora csatából én kerültem ki vesztesen – amikor éppenséggel nyerhettem is volna.

Nem sokat versenyeztél idén, hiszen eleve csak márciusban léptél először pályára. Hogyan élted ezt meg – lelkileg?

Igazság szerint már tavaly olyan fájdalmaim voltak, hogy ki kellett hagynom az év végét, így márciusban összesen öt hónap szünet után léptem pályára. Ez viszont nem hogy jót tett volna, a kihagyástól egyenesen még rosszabb lett a derekam. Ezért is kezdtem el még jobban utánajárni a dolognak. Az pedig, hogy ezt miként dolgozom fel, leginkább abból áll, hogy próbálok minél hamarabb rehabilitálódni, és reménykedem, hogy minél előbb játszhatok majd.

Kik azok, akik ilyen nehéz helyzetben segítenek neked, melletted állnak?

A családom mindig mellettem van, a szűk baráti körömre is számíthatok és egy-két olyan emberre is, akik mindenben tudnak segíteni.

Igazi tenisz-család a tiéd. Annak idején szüleid kezdték el egyengetni a karriered, és a húgod is jócskán belekóstolt ebbe a sportágba...

Nos, igen. A szüleim azért már  nagyon régóta nem szólnak bele a teniszembe, hozzáteszem, szerencsére, mert nagyon sok olyan tenisz-szülő van, aki beleszól. Anyuék viszont teljesen átadták az irányítást az edzőimnek és menedzsereimnek. A húgom pedig fél évvel ezelőtt abbahagyta a versenyzést, elkezdett újra tanulni. Nagyon ügyes volt, csak nem jöttek neki úgy a sikerek, ahogy szerette volna.

A te szemszögedből - milyen a profi teniszezők világa?

Igazság szerint nem csak azóta, hogy profi játékos vagyok, hanem tulajdonképpen mióta elkezdtem teniszezni – 12 éves koromtól kezdve nagyon sokat utazom. Profi szinten persze teljesen mások a versenyek, utazás szempontjából viszont ugyanaz: állandóan hotelről-hotelre, reptérről-reptérre megyünk. Ennek jó és rossz oldala egyaránt van. Igazából a világon már mindenütt jártam, persze ezt nem úgy kell érteni, hogy nyaralok. A városoknál sokkal inkább jobban ismerem a repülőtereket, a szállodákat és a teniszpályákat. A dolog másik fele pedig az, hogy nagyon keveset vagyunk itthon, mindig alkalmazkodnunk kell. A tenisz az egy nagyon magányos sportág, egyáltalán nem olyan, mint egy csapatsportág. Itt igazán senkire sem számíthat az ember, ami nagyon rossz dolog. És mivel gyerekkorunk óta utazunk, nagyon nehéz beilleszkednünk egy adott közösségbe, bizonyos kor után iskolába sem tudunk járni, csak magántanulóként. Szóval sok-sok előnye is van ennek az életnek - de sok-sok hátránya is.

Hogyan élted meg a sikert, hiszen 2007-ben fantasztikus éved volt, berobbantál a hazai- és nemzetközi teniszéletbe, 2008-ban pedig a 13. helyen is álltál a világranglistán...?

Mégsem volt már abszolút jó évem a 2008-as, pontosan ezek után a nagy sikerek után borzasztóan nagy nyomás került rám - elsősorban a média által. Illetve olyan elvárásokat támasztottak felém, amelyeknek úgy érzem, nem tudtam megfelelni. Továbbá valamikor 2008 elején lehetett az, hogy eltört a csigolyám, hiszen azóta szenvedek vele. Azóta, vagyis 2007 óta nem is volt olyan jó évem, és olyan jó versenyeket sem játszottam. Mindig volt valami, ami akadályozott. Tényleg azt mondom, hogy minden vágyam az, hogy úgy tudjak játszani, hogy semmiféle problémám ne legyen közben.

Ahogy te is említetted, nagy nyomás nehezedett rád - vagyis sokan támadtak azért, mert visszaestél. Hogyan élted meg ezt az időszakot?

Nagyon keveset olvastam magamról, de ettől függetlenül persze mindig tudtam, hogy miket mondanak, írnak rólam. Ezt 19-20 évesen nem volt túl jó dolog átélni, elég nehezen is viseltem. Az a baj ezzel szerintem, hogy a magyar sajtó egy jó része olyan, hogyha valakinek van egy kiugró sikere, akkor az egekbe emelik, attól függetlenül, hogy még nem is tett le annyit az asztalra, utána pedig, ha már pár rosszabb eredménye van, gyakorlatilag a földbe döngölik. Nagyon nehéz ezzel megbirkózni, de sajnos ez Magyarország. Ez pedig egy magyar betegség.

Mi az, ami a legjobban bántott?

Amikor olyan dolgokat írtak, amik nem voltak igazak. Mindig kitaláltak olyan sztorikat, amiknek semmi alapjuk nem volt. Vagy éppen úgy ítélkeztek, hogy nem ismerték a dolgok hátterét.

Például?

Például, ha csak az elmúlt egy évre gondolok, mindenütt azt olvastam, hogy nem vagyok elég fitt, hogy lusta vagyok, nem edzek eleget. Csak éppen senki nem tudta, hogy olyan fájdalmaim voltak, hogy olykor az ágyból sem tudtam kikelni, annyira fájt a derekam. És akkor arról szólnak a kommentek, hogy Ági már nem edz rendesen, ennyit a következő magyar tehetségről...

Próbálják meg utánad csinálni...

Nem is ez a lényeg, inkább az bánt, hogy azt nem értik meg, hogyha indulok egy versenyen, akkor az nem arról szól, hogy mosolygok kettőt és máris a kezemben van a kupa, hanem azért igenis keményen meg kell dolgozni. Tíz éves korom óta például nem volt szabad nyaram, az idei az első ilyen azóta. Ezeket a dolgokat egyszerűen nem veszik tudomásul.

És amióta kiderült, hogy mi a baj? Milyenek a visszhangok?

Úgy  látom, hogy nagyon sokan megbánták a korábbi állításaikat, ami nagyon jó érzés nekem. Remélem legközelebb velem  vagy akár mással kapcsolatban, kétszer is meggondolják, mit írnak le...
Kellemesebb témára váltva, eddigi pályafutásod során mi volt a legkedvesebb élményed?

Nagyon közel áll a szívemhez, hogy kétszer is sikerült megnyernem a budapesti WTA-tornát. Ez nagyon sok erőt adott nekem. Vagy a pekingi torna, ami a legrangosabb viadal volt, amit meg tudtam nyerni. És persze fantasztikus érzés volt bent lenni a legjobb  nyolc között a US Openen.

És az olimpia? Mennyivel más ez egy teniszező életében?

Egészen más, persze. Nekem az olimpia mindig is nagy álmom volt. A teniszezők körében viszont igazság szerint ez is csak egy a sok verseny közül. Nekünk egész évben, minden héten verseny van, szemben olyan más sportágakkal, ahol Európa-bajnokság, világbajnokság- és olimpia van. Ettől függetlenül nagyon örülök, és büszke vagyok arra, hogy kijutottam Pekingbe. Mindent meg fogok tenni azért is, hogy jövőre ott lehessek Londonban, mert azt gondolom, hogy a saját hazámat képviselve versenyezni nagyon jó dolog, olyan, amire büszke lehet az ember.

Vannak barátaid a teniszben? Dinara Szafinával például köztudottan jó viszonyt ápolsz...

Igen, vele annak idején elég sokat párosoztunk. Az egész úgy kezdődött, hogy az ő trénere jó barátja volt az én akkori edzőmnek, mert régebben még ők is együtt játszottak... Szafinával pedig nagyon szerettünk együtt teniszezni, és ha az ember valakivel jól érzi magát a pályán, akkor általában pályán kívül is jól megvannak egymással. Sokszor elmentünk vacsorázni, vagy együtt edzettünk. Nagyon megszerettem őt. Később, amikor világelső lett, kissé eltávolodtunk egymástól, mert akkor ő teljesen más dimenzióban élt, más programjai voltak. Egy ilyen szituáció teljesen más. Aztán neki is jött egy mélypontja, újra elkezdtünk párost játszani, és ismét nagyon jó viszonyban vagyunk.

A nemzetközi mezőnyből mindenkit ismersz?

Igen, mondhatom, hogy mindenkit. Aki a legkevésbé aranyos a lányok közül, az egyértelműen Marija Sarapova, ő még vissza sem köszön a játékosoknak. A többiek viszont nagyon közvetlenek. A Williamsék teljesen külön világban élnek, Wozniacki, Radwanska nagyon aranyosak, Li Na pedig egyenesen tündéri lány, csak hogy a top tízeseket említsem.

Van példaképed?

Mindig is Steffi Graf volt az első számú példaképem. Vagy a férfiaknál Roger Federer, bár belőle az utóbbi időben kicsit kiszerettem, átpártoltam Nadalhoz, aki sokkal közvetlenebb ember.

Mit gondolsz, az épp most zajló wimbledoni nyílt teniszbajnokságon ki lesz a befutó? Mik az esélyek?

Szerintem a Williams nővérek most nem olyan fittek, mint amilyenek szoktak lenni, úgy látom, eléggé eltűnt az izomzatuk, de füvön még így is nagyon veszélyesek lehetnek. Én nekik drukkolok, de persze Zvonareva, Wozniacki, vagy Li Na is lehetnek a befutók. Nagyon szétszórt most a női mezőny, bármi előfordulhat.

És a hazai tenisz?

Az az egyik álmom, hogy egyszer olyan tenisziskolát csináljak, amelynek segítségével a hazai versenyzők fel tudják venni a versenyt a külföldiekkel. Szerintem ez nagyon hiányzik Magyarországról. A tenisz versenyszerű része nem annyira népszerű és nagy baj még az is, hogy nincsenek profi klubok, nincsen támogatás. És az is vicc, hogy Magyarországon gyakorlatilag nincsen keménypálya. Ez pedig csak az egyik része annak, hogy mennyire nem egyenlő esélyekkel indul egy magyar játékos egy amerikaival, de akár már egy szlovák versenyzővel szemben is.

Milyen jövőt jósolsz magadnak? Előfordulhat az, hogy nem lépsz versenyzőként többet pályára?

Abszolút előfordulhat! Nagyon sokan azt mondják, hogy nem tudják meggyógyítani a derekamat, de én úgy vagyok vele, hogy hinnem kell a gyógyulásban és abban, hogy újra játszani fogok. Biztos, hogy minden követ meg fogok mozgatni ennek érdekében.

Ne legyen, de ha netalán mégis úgy alakul, hogy nem fogsz többet játszani, mihez kezdesz majd?

Akkor beindítom a tenisziskolát. Nagyon szeretek gyerekekkel foglalkozni, tényleg szívvel-lélekkel tanítanám őket...

Mit jelent Szávay Ági számára a tenisz?

Nagyon nehéz erre válaszolni, azt mondanám, hogy nekem az egész életemet jelenti.