Összetartás

Mindnyájunkat mélyen megrendítette a budapesti gimnazisták szörnyű tragédiája… Templomtornyunkon is ott leng a gyászlobogó jelezvén, hogy együtt sírunk-gyászolunk azokkal, akik szerettüket, gyermeküket veszítették el. Döbbenetes átélni, hogyan mozdult meg egyszerre szinte az egész ország. Mást se hallani a hírekben, mint hogy kik és hogyan akarnak-tudnak segíteni a bajban lévőkön. Gyűjtenek a szeretetszolgálatok, a kormány minden költséget azonnal és külön kérés nélkül átvállal, a facebookon egymást követik az Olaszországban élő magyarok elérhetőségei, telefonszámok, amelyeket bátran lehet hívni, ingyen szálláshelyeket ajánlanak föl ismeretlenek. Az ember már csak úgy van a bajjal, hogy az mindig tőle távol és mindig másokkal esik meg. Talán emiatt is mély a megrendülés, amikor viszont a tragédia az ajtónkon kopogtat… Senki, így mi sem élvezünk valamiféle védettséget, nem élünk valamiféle védőbúra alatt. Már csak emiatt is fontos, tudunk-e együtt reagálni a kihívásokra. Örvendetes látni, nagy tragédiák idején képesek vagyunk összefogni, szinte egy emberként önzetlenül segíteni, vigasztalni. Igen, tudunk mi ilyenek is lenni.

Amit azonban nem értek, hogy más, a nemzet, az ország egészét, sőt jövőjét is jelent(het)ő ügyekben miért húzunk mégis, minimum kétfelé ha nem még több irányba? Itt van például a magyar rendezésű olimpia ügye. Nem röstellem, az első pillanattól kezdve örülök az ötletnek. Nagyszerű lehetőségek rejlenek benne! Ha 2024-ben, azaz hét év múlva Budapest lehetne a világ sportjának a fővárosa, huzamosabb ideig rajtunk lenne a világ szeme. És erre a nemzeti önbecsülésre, hogy végre kihúzzuk magunkat és egyenes derékkal nézzünk azok szemébe, akik évek óta csak a sarat dobálják ránk, nagy szükségünk lenne. Nem szólva a fejlődés lehetőségéről, amit egy ilyen volumenű esemény hozhat magával. És most meg annál is inkább, mikor a nemzetközi olimpiai mozgalom éppen eldöntötte, hogy vége a ráfizetéses, rongyrázós olimpiáknak. A jövőben csak olyan olimpiát lehet rendezni, ahol minden beruházás megtérül majd. És a budapesti tervek már ezt az egyszerűsítést tartalmazzák. Ami fixre épülne, arra olimpia nélkül is szükség lenne, minden más pedig ideiglenes, az olimpia után könnyűszerrel elbontható létesítmény lenne.

És a cél szentesíti az eszközt: az olimpia ellen kampányolók a méretes hazugságoktól sem riadnak vissza. Gazdasági csőddel riogatnak, mintha az ország vezetése öngyilkos módon maga alatt akarná tudatosan romba dönteni az országot. A görög olimpia sikertelenségével érvelnek elfeledve, hogy az elsősorban a görög gazdaság már régóta húzódó válsága miatt alakult úgy, ahogy alakult. De mindegy, akkor is érthetetlen számomra, hogyha ebben az országban van egy jó ötlet, ami célt, felemelkedést jelenthet, miért kell egyeseknek azonnal zsigerből támadni, bomlasztani, hecckampánnyal ellene hangolni az embereket. Nem értem, miért nem lehet valaminek együttesen örülni, miért nem lehet sokkal inkább egy jó ügy érdekében összefogni? – Miért csak akkor tudunk mi magyarok összefogni, ha baj van?

A keserű vicc jut az eszembe, ahol a pokol három bugyrában ülnek egy-egy kondér forró szurokban az oroszok, a németek és a magyarok. Az oroszok nem mernek kimászni, mert a parton géppisztolyos ördögök vigyázzák őket. A németeknél nincsenek őrök, de ők sem mernek távozni, mert hatalmas betűkkel ki van írva a falra: kimászni tilos. A magyaroknál meg se őrök, se felirat – mert azok úgyis visszahúzzák azt, aki elkezdene kimászni…