A száraz nyárvégi hőség rátelepedett a kertre. A fű már csak a kerti csap környékén zöldellt, másutt sárga volt, hónapok óta nem volt egy jó áztató eső. A fák levelei tikkadtan lógtak, szellő sem járt, hogy megkavarta volna a levegőt. Csak a cseresznyefa alatt volt mozgás, a madáritató nagy forgalmat bonyolított le. 

A hatalmas tál peremén egyensúlyozott néhány rigó, egy harkály, két barázdabillegető, meg az elmaradhatatlan verebek. A rigók még a vízbe is belemerészkedtek, szabályos fürdést csaptak, szárnyaikkal befröcskölték a harkályt is. A beteg fák doktora méltatlankodva rebbent fel, s a vén diófa egyik szélső ágán telepedett le kipihenni az itató körüli nyüzsgést. A kőfalon túl a parkban mozgásra lett figyelmes. Láss csudát, a fakopáncs ilyen szépet még nem látott madárnyi életében. Násznép ballagott a közeli templomba.

Elől a menyasszony és a vőlegény, majd az ünneplőbe öltözött vendégsereg, a sor végén a zenekar fújta a menetzenét. A templomajtóba érve a vidám zaj elcsitult, a nyitott ajtón át kihallatszott az ünnepi orgonamuzsika. „Egyre kevesebbet látok ilyet,” - reccsent egyet a vén diófa. A harkály  meglepődve fülelt. „Hetven éve állok már itt, sokan mentekmár be abba a templomba. De az utóbbi időben erősen megcsappant a számuk.” S a diófa elmesélte a harkálynak, hány esküvőt látott már. Régen fiatalabb volt a menyasszony meg a vőlegény, a ruhák szegényesebbek voltak. De volt olyan is, hogy egyszerre többen is álltak az oltár körül. Majd nagyobb lett a násznép, a ruhák is fényesebben csillogtak, az ifjú pár viszont egyre idősebb lett. „Mostanában meg évről évre ritkábban látok ilyet,” - mormogott a diófa. „Talán nem szeretik egymást az emberek?” – kérdezte a madár. Dehogynem szeretik, csak másként. Talán rosszul szeretik egymást.

S csak mesélt magában a diófa. Arról, hogy más szokások jöttek divatba mostanában. Megszeretik egymást a fiatalok, de sokkal tovább járnak egymással, nem akarnak összeházasodni. Nem akarnak kötöttségeket. Meg házasság helyett inkább összebútoroznak. Összeköltöznek. Úgy élnek együtt, mint a házasok, de nincs rajta azon sem a jog, sem Isten pecsétje. És nem tudják, hogy az a pecsét sokkal több, mint papír, az a Mindenható Isten áldása. Az áldás nem kell tehát nekik, mert nem is tudják, mi fán terem az áldás. Maguk akarnak boldogulni, s ebből Istent kihagyják. Boldogok akarnak lenni, de a lehető legkevesebb elkötelezettséggel. Mondvacsinált ürügyekkel győzködik magukat, hogy például lakva lehet megismerni egymást. Kilóg a lóláb, egy ilyen kapcsolatból bármikor ki lehet lépni, nincs ügyvéd, nincs hoszszadalmas válóper. A kiskapu, a menekülési útvonal be van építve. Kényelmes megoldás, ami arról szól: nem vállalok felelősséget a másikért, a kapcsolatomért. Ezért nem kell a gyerek sem, mert az is csak felelősség egy kisemberért. 

Csak én legyek boldog, s ha ez veszni látszik, lerázom magamról az egészet, mint kutya a vizet. És odébbállok. És nem tudják, hogy valóban nem a papír, a pecsét köti őket össze. Hanem Isten áldása. A másikért való felelősség pedig nem teher, az bizony öröm. Mert nem a boldogságom forrását látom a másikban, hanem én leszek boldogító forrássá számára. Mert az Isten szerinti házasságban valósul meg a legtökéletesebben az önátadás. Amikor az élet értelme lesz adni, adni és adni… Az emberek önzésükben magukat csapják be. Mert azt hiszik, megtalálták az igazi formát a boldogsághoz. Valójában pedig éppen a teljes boldogság lehetőségtől fosztják meg önmagukat. Az évek pedig múlnak. És velük együtt fogy a lehetőség is. A harkály közben odébb rebbent, megunta a vén fa monológját.

Vagy csak nem értette? Ki tudja… A templomban közben véget ért a szertartás, elhalkult az orgonaszó. A park kiürült. A templomajtó hangos nyikorgással bezárult. Csend lett. Csak a madáritatónál nyüzsögtek továbbra is a szomjas madarak. Isten ezt a világot tökéletesre alkotta. S pont az ember, Isten legkedvesebb teremtménye rontja azt el. Okosabb akar lenni a teremtmény Teremtőjénél.