Elmúlt már az anyák napja, de soha sem lehet késő a nekünk életet adó asszonyokra emlékezni. Jómagam már nem tudom megörvendeztetni őt semmilyen rózsacsokorral.

 Sokan vagyunk így. Ha közel van, kimegyünk a sírhoz, de inkább gondolatban szállunk el a távoli temetőbe. Összeszorul a szívünk, de jó volna még egyszer megölelni, ráncos arcát megsimogatni s újra hallani: hogy vagy, kisfiam? Jó volna újra kisfiúnak lenni, az őszülő-kopaszodó vénemberből kilépni, legalább egy kis időre visszarepülni az időben…

Nagyanyóimra emlékezem most. Édesanyám édesanyjára elsőként. Akit nem is ismertem. Mert édesanyám öt éves volt csak, amikor őt már elvitte a halál. Ott nyugszik a lébényi temetőben. Édesanyámnak soha nem volt igazi édesanyja, elillanó emlék jutott neki csupán. S az öt éves kislány örök sóvárgása az elmaradt anyai ölelések után. Mert Bartos nagyapa újra nősült. Nem jó a férfiembernek egyedül, nyilván kellett a társ, a segítség. S az új anya soha nem lett édesanya. Ő amolyan gonosz mostoha volt.

Édesanyám testvérei többször meséltek erről. Hogy a saját gyerekét szerette, de rosszul bánt a meghalt asszony gyerekeivel. Édesanyám fájó emléke, ahogy hallgatta az éjszaka sötétjében a mama majszolását, az ágyban ette az előlük eldugott finom falatokat. Hamar elmenekültek otthonról. Milyen érdekes, édesanyám diakonisszaként jó darabig árvaházat vezetett Répcelakon meg Rimaszombatban… Árva gyerekek pótanyukája lett! A másik nagymamámról viszont annál több az emlékem. A jámbor, kegyes evangélikus, felvidéki tót nagyapám mellett a ceglédi katolikus magyar, szikár, de mégis nagyszívű nagyanyám, Sápi Teréz. A Terka, - ahogy nagyapám nevezte mindig. Igazi nagyanyói emlékeim róla vannak. Kisdiákként néha beviharzottam hozzájuk a ceglédi házba, s elterültem valami fekhelyen. Rögtön rám rivallt: „kelj föl onnan te büdös kölyök! Úgy tehénkedsz ott, mint a szentpáli szajha!” Soha nem volt találkozásom ama bizonyos kétes erkölcsű nőszeméllyel, így elképzeléseim meglehetősen torzra sikeredtek. De legalább illedelmesen ültem a széken. Kardos asszony volt a nagyanyám, az élet őt is alaposan meggyötörte. Végig kellett nézze, hogyan gázol át hat részeg orosz katona a lányán, nagynénémen, aki előtte nemrég ment éppen férjhez. Összeszorított, száraz ajakkal ment és vizet forralt, bele  fertőtlenítőt, hogy kimossa, rendbe tegye a lányát… Közben pedig sikoltozott benne a lélek. 

Drága jó nagyanyóim… Akik világra hoztátok édesanyámat és édesapámat. S akik ott éltek az emlékeim mélyén, itt vagytok elrejtve bennem, a génjeimben. Asszonyok, az élet hordozói, anyák, nagyanyók. Gyengének hiszi őket a világ, pedig valójában ők a teremtés koronái. Erősnek teremtette őket a Mindenható. Törékeny hősök, a világ könnyét sírdogálják, de mégis szülnek, fölnevelnek, kitartanak, küzdenek, ha kell. Újra és újra fölállnak, ha a földre küldi őket az élet. És imádkoznak a fiúért s a lányért, az unokákért. Ők hordozzák, ameddig bírják, a terheket. Ők adják a szánkba az első imát: „én Istenem, jó Istenem, becsukódik már a szemem…” Mert erre, éppen a legfontosabbra tán, nincs ideje a mai anyáknak és apáknak. Rohannak, családot tartanak fenn, önmagukat valósítják meg. A nagyanyók pedig ülnek a gangon, ölbe tett kézzel, csendben. Homályosuló tekintetük messzire lát, a jövőt hordozzák imádságukban. Jut-e majd nekünk is valahol egy veranda, egy pad a kapu előtt? Ahonnan belátni a messzi kanyargó utat, rajta utódaink porban eloszló lábnyomát. S lesz-e két kezünk, még inkább hitünk, hogy imádkozzunk értük?