Get Adobe Flash player
Mondd, mennyit ér az ember? Nyomtatás E-mail
Írta: sajtoteam   
2012. március 05. hétfő, 08:01

„Január elsején özvegy Tóth Mihályné, 79 éves kengyeli nyugdíjas áthívta magához az unokáját, Fórizs Hajnalkát, arra kérve, hozza magával a dédunokáit is. Egy kis időt együtt töltöttek, búcsúzáskor pedig az idős asszony az unokája kezébe nyomta a fülbevalóit. Családja ekkor látta utoljára életben.

Másnap kora reggel fiával, a 48 éves ifjabb Tóth Mihállyal a település határára ment, a vonathoz. Tóthné már nehezen járt, így fia vagy segített neki, vagy a karjában vitte ki a nem hivatalos vasúti átjáróhoz – sötét volt, valószínűleg senki sem látta őket. A sűrű bozótosban megvárták a háromnegyed hét körül érkező vonatot, és elé vetették magukat… Tettük elkövetése előtt az elhunytak jól látható helyre kikészítették a születési anyakönyvi kivonatukat, személyi igazolványukat, hogy a hatóságoknak ne kelljen keresgélnie.” 

Megrendítő a tudósítás, amelyet az Index internetes újságban olvastam s onnan ollóztam az idézetet is. Az írás korrekt módon körbejárja a tragédiát, megkérdez minden érintettet a rokonoktól kezdve az önkormányzati vezetőkig. Kiderül, hogy anya és fia elesettek voltak anyagi szempontból éppúgy, mint emberileg is. Rosszak voltak az emberi kapcsolataik is, a fiú pszichiátriai kezelés alatt is állt korábban. Szóval, a történet egyetlen részletében sem szívderítő. És mégis, miért kellett ennek megtörténnie? Anya és fia felkészülnek a halálra, elbúcsúznak az élőktől, irataikat kikészítik s ballagnak a sötétségben megállíthatatlanul, a közelgő vonat elé… Senki és semmi nem tudja visszatartani kettőjüket a halálba vezető úton. Elfogyott a remény? Elszállt minden segítség? Értelmét, célját veszítette már minden? Ki tudja…

„Nincs emberem, hogy amint felkavarodik a víz, beemeljen a medencébe…” – mondja a Bethesda partján Jézusnak a harmincnyolc éve bénán ott fekvő ember. Harmincnyolc év, egy iszonyat. Akkoriban majd egy egész élet. Bénán, mozdulatlanul, teljes kiszolgáltatottságban és egyre fogyó reménnyel. De jött Jézus és a beteg hordágyát a hóna alá csapva boldogan hazamehetett. Egy történet arról, hogy igenis, van remény. Jézusnak mindig is az ember a legfontosabb. A nyomorult, sikeretlen, akinek semmi se jön össze, akinek az élete totál csőd, akit átlépnek a fiatalok és sikeresek. 

Itt ez a nagy tél, vastag hótakaró borít mindent, s hajnalban – 21 fokot mért a hőmérő. A csapadékra nagy szükség van a majd féléves szárazság után, s a vastag hó véd a fagytól is. Mi történik ilyen esetben például a tanyák lakóival? Isten „kicsinyei”, a legkisebbek, tudtak-e előre gondoskodni magukról, van-e elegendő kenyerük, be tudnak-e fűteni a sparheltben? Jó látni, hogy a szükségben azért megmozdul ez a mi önző társadalmunk. Rendőrök és polgárőrök, önkormányzati dolgozók és keresztyén gyülekezetek, segélyszervezetek fognak össze és segítenek szerte az országban.

Mert bizony időnként olyan érzése van az embernek, hogy e világban fontosabb a kutyák meg a macskák sorsa, mint az emberé. Törvények születnek arról, hogy mekkora hely illet meg egy tyúkot a ketrecben, meg lehet-e tömni a libát. Állatvédő „Négy mancs” aktivisták törnek borsot rendszeresen magyar baromfitenyésztők orra alá, ezzel családok megélhetési lehetőségeit téve tönkre. Külön tévécsatorna foglalkozik időnként azokkal a brutális embertársainkkal, akik rosszul bánnak állataikkal. Egyesek abból élnek, hogy följelentsék az állatával rosszul bánó embertársukat. No persze, Isten teremtményei az állatok is. De mintha átestünk volna a ló túlsó oldalára. Amikor a bevásárló központban azt látom, hogy az előttem sorban álló kocsija roskadozik a különböző kutya- és macskatápláléktól, kis nyugdíjból élő idős emberek jutnak az eszembe. Egyes ebek jobban élnek, mint sok-sok embertársunk. De akadnak itt még egyéb ficamok is. Egy másik csatornán elszörnyedve látom, hogy a „Fald fel Amerikát” című műsorban hogy gyűr magába egy „teremtés koronája” irdatlan mennyiségű hamburgert csak azért, hogy e kétes értékű győzelmét tanúsító póló büszke tulajdonosa lehessen.

„Nincs emberem…” Elkeserítő szavak. Rajtam, rajtad, rajtunk múlik, hogy okkal ezt körülöttünk senki sem panaszolhassa. Felelünk egymásért.

Lupták György

 


A cikkekhez és galériákhoz a hozzászólás csak regisztráció után lehetséges.

 

 
Hirdetés