„Jó az Úr! Menedék a nyomorúság idején, gondja van a hozzá folyamodókra.” (Náhum 1,7)

Embertársaink többsége meglehetősen laza viszonyt ápol a Mindenhatóval. Templomba, értsd, a gyülekezet közösségébe ugyan nem jár, de ha papot lát, késztetést érez hitének bizonygatására. „Lelkész úr, én ugyan nem járok templomba, de azért hiszek Istenben!” Vagy: „egy Istenünk van, nem igaz? És Őt bárhol megtalálom, ha szükségem van rá!” Mintha Isten csak erre lenne jó: a bajban lévők utolsó menedéke, amikor már minden egyéb esély-remény elszállt… Akit nem ismerek személyesen, egészen közelről, ugyan honnan tudhatom, mit is jelenthet nekem valójában?

A mi Istenünk olyan, mint a kotlóstyúk. Szereti maga köré gyűjteni a csibéit, akik nála vannak a leginkább biztonságban. Ezért a vele való kapcsolat sokkal több egyszeri segélykiáltásnál. Ha leszakad a nagy ég, akkor a többségnek rögtön eszébe jut Isten. Ez azonban még nem élő és eleven kapcsolat vele. A szüntelen imádság, a Szentírás naponként tanulmányozása, a válaszok keresése a gyülekezet közösségében, - nos, ezek mind-mind közelebb visznek Hozzá. A valódi biztonság – naponkénti közösségben lenni Istennel. Mert Náhum próféta azt hirdeti, hogy nemcsak jó az Isten és menedék a hozzá folyamodónak. Hanem azt is, hogy minden igaztalant és istentelent megbüntet, és hatalmát e világ felett senki nem vitathatja. 

„Ijessz meg engem, Istenem,

szükségem van a haragodra.

Bukj föl az árból hirtelen,

ne rántson el a semmi sodra…

Ordíts reám, hogy nem szabad!

Csapj a kezemre mennyköveddel. „  (József Attila: Bukj föl az árból)