Repülő emberek Nyomtatás E-mail
Írta: sajtoteam   
2011. szeptember 06. kedd, 06:39

Ülünk Csernátonban, a Haszmann Pál Múzeum nagyszobájában. Hallgatjuk ifjabb Haszmann Pált, aki már ugyancsak benne van az érett férfikorban. Azért „ifjabb”, mert az apja ugyanezen név alatt alapította a múzeumot. A gyűjteménynek most ők a gazdái. 

Pali bácsi a múzeumot, testvére meg a népfőiskolát vezeti. Évekkel ezelőtt éppen Csernádon határában robbant le a buszunk, s amíg a sofőrök ügyeskedtek, mi megnéztük a múzeumot. S azóta, ahányszor arra járok, mindig beültetem a csoportomat a nagyterembe meghallgatni Pali bácsit. S ő csak mondja a magáét. Szívem szerint minden magyart legalább egyszer beültetnék oda meghallgatni őt. Kezdi azzal, hogy az idegenvezetőket rögvest „testvérvezetőknek” nevezi, hisz nem idegeneket hoztak ide, hanem jó magyar testvéreket. S árad belőle az ízes beszéd a székelység hagyományairól, királyainktól kapott szabadságukról, de az ezzel járó honvédő kötelességükről is. Védelemre szoruló nyelvünkről és a székely megyéknek kijáró jogos önrendelkezésről. Népművészetükről, mely sokkal több, mint szép minták gyűjteménye, hisz a hímzett, varrott, faragott motívumokban élet és történet rejtőzik. A közösségről, az alkotóról mesélnek a virágok, az egyenes meg a kacskaringós vonalak. S büszkén mondja, ő bizony már velünk egyenrangú állampolgára a magyar hazának, mert folyamodott s meg is kapta az ezt igazoló papírokat. S körbe lehet járni, meg lehet nézni a szabadtéri kiállítást, az öreg parasztházakat, kopjafákat, mezőgazdasági gépeket, a rádiózás helyi múzeumát vagy az éppen készülő székelykapun dolgozó mestereket. És lehet hallani az imponáló adatokat, évente hány ezren vesznek részt a Népfőiskola programjaiban, alkotótáboraiban. 

Szentegyházán egy másik „nyughatatlan” ember fogad minket, Haáz Sándor. Ez az ember huszonkilenc éve gondolt egy nagyot és megalapította Szentegyházi Gyermekfilharmóniát. Egyszerűbben mondva, a „gyerekfilit”. Száz székely leány és fiú énekel a kórusban, amit negyventagú szimfonikus zenekar kísér. Haáz Sándor egyszemélyes zeneiskola. Meghallgatja a gyerekeket, ő tanítja a vonósokat, fúvósokat és a dobost. A „tanár bácsi” az egész település motorja. Megszervezte a Múzeum Szállót, a fizető vendéglátást. A gyerekfili programja elképesztő, örök mozgásban van a csapat. Hol Marosfőn, hol meg Brüsszelben lépnek föl. vasárnap meg a „kicsimisén” énekelnek a helyi templomban. Majd valahol egy magyarországi turnén bukkanhatunk rájuk. Énekeltek kiskőrösi templomunkban is, akkor ismertük meg egymást. S egy este rám szól: „Gyuri pap bácsi, ma este rendezünk egy nótaestet!”. S hozza a barátját, aki hegedüli a dalokat, ő meg kontrázik hozzá a brácsáján. S vagy három órán keresztül szól a nóta s a népdal a kiskőrösi meg szentegyházi torkokból. Sándor egyfolytában szervez, telefonál, működteti ezt a hatalmas gépezetet. S közben arra is gondja van, hogy két piros-fekete népviseletes kislány mosolyogjon ránk jöttünkben-mentünkben az ajtóban, tegye elénk a tányért s kérdezze meg, ízlett-é az étel.

Székelyzsomborban pedig Kunos Lajos evangélikus tiszteletes az, aki nem csupán csak prédikál, keresztel, temet vagy tanítja a gyermekeket a kicsiny gyülekezetben, ott Szászföld és Székelyföld határán, hanem példát mutat. Azzal, hogy már huszonegy éve nem hagyja ott a 250 emberét. S hogy tejszövetkezetet szervez, kombájnt szerez, írja a pályázatokat az embereknek. A nagyfia se a vándorbotot veszi a kezébe, hogy valahol idegenben keresse a nagyobbnak tűnő, de könnyektől sós kenyeret. Hanem inkább otthon tart vagy harminc kecskét s azokból próbál megélni.

Három ember, három élet. Biztosan lehetett volna még melléjük sorolni másik harmincat vagy akár százannyit is. Ami a közös bennük, azt tartom én szabadságnak. Repülnek, szárnyalnak akkor is, amikor a hatalom éppen az evezőtollak nyesegetésével foglalatoskodik. Vagy amikor a gazdasági körülmények húzzák ki a talajt a földet megművelni akaró lába alól. A szabad ember akkor is megleli az utat, amikor azt befalazzák előtte. S kiterjesztett szárnyakkal hasítja a kék eget, amikor kedvező a széljárás. A szabad embert nem lehet lekötözni, megbilincselni. 

Segíteni kell az embert, hogy megtanuljon repülni! S amelyik már tud, az szárnyalhasson! Repülő emberek lendítik előrébb ezt a világot. Akik mernek nagyot álmodni és tenni is érte. Akiknek a szabadsága éppen abban áll, hogy nem tartanak a következményektől. Egyszerűen tudják a jó célt, és ha ma nem, akkor majd később, de el is érik azt. Szabadok arra, hogy nagyot gondoljanak s elrugaszkodjanak mindattól, ami lehúz. „Ha egyszer megízlelted a repülést, utána úgy fogsz járni a földön, hogy szemed az eget fürkészi, mert ott voltál fent és oda vágysz vissza.” (Leonardo da Vinci) Szabadság pedig ott van, ahol engedik alkotni a teremteni vágyókat. Ahol sem a közösség, sem semmiféle félresikerült szabályozás nem húz vissza. És ahol a lent maradtak nem irigykedve bámulnak az ég felé, hanem maguk is oda vágynak…

Lupták György

 
 


A cikkekhez és galériákhoz a hozzászólás csak regisztráció után lehetséges.

 

 
Hirdetés