A felvidéki csizmadialegény valamikor régesrég, úgy az 1890-es évek közepén odahagyta a magas hegyeket s az alföldi városba, Ceglédre sodorta a kalandvágy.

Inaséveit szaporítandó a pozsonyi, pesti kitérő után itt gyarapította tovább a szakma ismeretét. S megtetszett neki a mester úr akkor még csak tizenhárom esztendős lánya. Egy szép rigófüttyös tavaszi napon, ugyebár a tavasz a bimbódzó szerelem évszaka, nagy levegőt véve odaállt a mester elé azzal, hogy ő most innen még odébbáll más műhelyeket és szakmai titkokat megismerni, de négy év után visszatér biza, s addig a mester úr a Terkát oda ne szánja másnak, mert ő visszajőve feleségül veszi.

S mit ad Isten, tartotta szavát és négy év múlva egybekeltek. Ő az én nagyapám, aki aztán bár magyarul sohasem tanult meg tökéletesen, ott ragadt Cegléden. Tőle örököltem a nevemet is. Hat éves voltam, amikor eltemettük. S amennyire emlékszem rájuk, édes nagyszüleimre, igaz szerelemmel, egy életre szóló hűséggel szerették egymást nagyanyámmal. Fölneveltek három leányt s egy fiút, az édesapámat, és el is temettek mellettük még hármat. Őket valóban az ásó, a kapa meg a nagyharang választotta el egymástól.

Sokan vagyunk még remélem, akik láttunk-látunk a családunkban, magunk körül ehhez hasonlatos igaz szerelmeket, egy életre szóló párkapcsolatokat. Ezek a példák ugyanis igen fontosak. Nosza, segítsünk hát a botcsinálta tévésztárnak, hogy megállapodjék végre s megtalálja élete párját. Mert rossz nézni szegényt, ahogy fiatal éveit, férfiasságát, naponta-hetente cserélődő bizonytalan erkölcsű hölgyekre fecsérli. Széptevésben és testi örömökben ugyan nincs hiány, - de ez még messze van a valódi szerelemtől, egy férfi és egy nő életre szóló egymásra hagyatkozásától.

Azt mondják ugyan a sztárcsinálók, mindez játék, kedves néző, nem kell annyira komolyan venni. De olyan országban élünk, ahol nézők milliói csüngnek a képernyőn, az ott látottakon szocializálódnak. Nekik biza, nem csak játék, hanem a vágyva vágyott élet, a követendő példa a képernyő történése. Ők joggal vélik, hogy a pártalálás egyetlen üdvözítő útja minden utunkba kerülőt kipróbálni, gond nélkül mindent megígérni, majd ha nincs passzolás, rövid idő múltán szemrebbenés nélkül odébb állni.

Az igaz szerelem pecsét a szíven, beleégetődött, feltörhetetlen. Eltávolítani csak károkozással lehet. Elsősorban a női lélek sérülékeny. Ők a szerelmet, a testi kapcsolatot mélyebben élik meg, ezért a szakítás bennük nehezebben gyógyuló sebeket hagy hátra. Szerelem és szeretet kéz a kézben járnak, együtt erősebbek a halálnál is, lobogó tűz, sok vízzel sem lehet kioltani lángját. „Tégy engem, mint pecsétet a szívedre, mint pecsétet a karodra! Bizony, erős a szeretet, mint a halál, legyőzhetetlen a szenvedély, akár a sír. Úgy lobog, mint a lobogó tűz, mint az ÚRnak lángja. Sok víz sem tudja eloltani a szeretetet, folyók sem tudják elsodorni. De ha valaki háza minden kincsét kínálná is a szeretetért, csak megvetnék érte.” – írja az Énekek Éneke.

Szerelem és a másik próbálgatása-eldobása ezért szöges ellentétben állnak egymással. Az ösztönök kiélése, tömény önzés, élvhajhászás, - ennyi. Ne nevezzük hát szerelemnek azt, ami nem az. Mert a szerelem összetartozás, a lélek egybefonódása. A szerelemben közös lesz a cél, egy lesz az út, összeadódik a két erő. Egyik ha elesik, fölsegíti a másik.

Szerelem az, ahogy a költő a szögesdróttal körülvett táborból gondol feleségére: „Alszik a tábor, látod-e drága, suhognak az álmok, horkan a felriadó, megfordul a szűk helyen és már ujra elalszik s fénylik az arca. Csak én ülök ébren, féligszítt cigarettát érzek a számban a csókod íze helyett és nem jön az álom, az enyhetadó, mert nem tudok én meghalni se, élni se nélküled immár.” (Radnóti Miklós: Hetedik ecloga)

Lupták György