Sikoly Nyomtatás E-mail
Írta: Lupták György   
2011. május 11. szerda, 10:24

Szilvi tizennégy éves volt. Kamaszlány, mint a többiek. Hatosztályos gimnáziumba járt, nem ő volt az osztályelső, de azért különösebb gondjai nem voltak a tanulással. Rendszeresen sportolt, kézilabdázott. Szerette a mozgást. Voltak barátnői, időnként már észrevették a fiúk is. Szóval semmi különös, semmi rendkívüli.
Egyetlen gyerek volt. Szülei sokat dolgoztak, szinte sosem voltak otthon. Szilvi hamar megszokta, hogy egyedül készíti el magának a tízórait, egyedül megy el otthonról, s amikor délután hazaér, még az üres lakás fogadja. Szülei építkeztek, ki akartak költözni a társasházból egy saját, kertes házba. Ezért minden létező munkát elvállaltak, amire lehetőségük nyílt.

A hétvégeken volt csak némi esély, hogy Szilvia beszélgessen a szüleivel. Mert alig szóltak egymáshoz. Fáradtak voltak, kedvetlenek. S csak a szokásos kérdésekre futotta: mi volt ma a suliban? Történt valami különös? De gyakran a komoly érdeklődés hiányzott a kérdésekből.

Szilvia egy idő után megváltozott. Egyre csendesebb lett. Az iskola folyosóján is többnyire magára maradt, kerülni kezdte a többieket. Egyre többet gondolkodott. S ezek a gondolatok egyre sötétebbek lettek, nyomasztóak. Már a sport sem lelkesítette, kötelességből csinálta. Az edzője szóvá is tette, úgy mozogsz, mint egy bábu, - mondta. Egyre nehezebb lett a napkezdés. Vontatottan mozgott a lakásban, a fürdőszobában.

A reggeli kiflit is egyre többször érintetlenül a konyhaasztalon hagyta. Apu egyszer megkérdezte, mi van, kislányom? Nem aludtad ki magadat? – Majd belendülök, mondta, idő kell, hogy felpörögjek, gondolta magában. S a fejében ott sűrűsödtek a föl nem tett kérdések, a válasz nélkül maradt gondolatok. Lassan bezárult körülötte a világ. Szilvi depressziós lett. És ezt senki sem vette észre körülötte… Sem anyu, sem apu, sem a tanárok, de a társak sem…

Aznap fölhívta mobilon az apját, mikor jössz haza, kérdezte. Apu azt mondta, még nem tudja, mert túlórázik. S a telefonját ott felejtette az autóban. Késő délután a főnöke jött szólni, valami baj van otthon, siessen haza. Útközben már a meglelt telefonba sikoltott bele a felesége: a Szilvi mit tett… A ház előtt a mentő, de már kifelé jöttek a mentősök, üres hordággyal. Benn a padlón ott feküdt a kislánya, fehér arcára, lila ajkaira apja egész életében emlékezni fog. S mellette a kötél…

Magyarországon Bács-Kiskun megye áll az öngyilkossági statisztikák élén. Ezen belül pedig Kecskemét és Kiskunhalas vezet a gyermek- és fiatalkorúak öngyilkossági statisztikájában. A statisztikák egyértelműen azt jelzik, nő az halálba menekülő kamaszok száma.

Az öngyilkosság a 15 és 19 év közötti korosztály esetében az egyik leggyakoribb halálok. Az okok sokfélék lehetnek, de ezek közül a leggyakoribbak a teljesítménykényszer, a szerelmi csalódás, a kirekesztettség. A szakemberek ugyanakkor figyelmeztetnek: sokszor elkerülhető lenne a legrosszabb, hiszen a fiatalok általában nem a halált, csak több figyelmet akarnak.

Úgy tudom, a területileg érintett háziorvosok megfelelő felkészítésével sikerült az említett két városban jelentősen javítani a szomorú statisztikát. De Szilvi tragédiája azt üzeni: törődjünk többet a gyerekeinkkel. Elsősorban a szülők, de az iskola is sokat tehet a megelőzésben. Nem könnyű a kamaszok érzelmi hullámzásaira reagálni. Sok-sok beszélgetéssel, valódi odafigyeléssel viszont megelőzhető a baj. Az nem szeretet, ha csak a zsebét tömjük tele pénzzel.

Ne feledjük, a baj nem mindig mással esik meg. Néha velünk is…

 


A cikkekhez és galériákhoz a hozzászólás csak regisztráció után lehetséges.

 

 
Hirdetés