Az 1996-os év végére mindig emlékezni fogok. Négy gyermekünk volt már akkor, s emberileg nem számoltunk többel.
Mert feleségemnél gyermekeink születése után egészségügyi problémák léptek föl, s ez az állapot minden újabb gyermek kopogtatásakor csak rosszabbodott. Bár soha nem voltunk ellene a bőséges gyermekáldásnak, hisz Isten ajándékaként fogadtuk mindegyikük érkezését, ekkor már úgy gondoltuk, tán a Mindenható is beszüntette az ajándékozást. Nem így lett.

Négyévnyi szünet után egy napon szólt életem párja, hogy jön az ötödik. És akkor már elintézettnek tűnt, hogy családostul elmehetünk Finnországba tíz hónapra tanulni. Segédlelkészként nem adatott meg nekem, egyházpolitikai okok miatt, hogy Németországba mehessek ösztöndíjasként. Álmaim beteljesülését láttam abban, hogy most finn barátaink segítségével újra beülhetünk, feleségemmel együtt mindketten az iskolapadba.

Már azt tervezgettem, hogy korábbi pedagógiai tanulmányaimat fejelem meg vallásdidaktikai, valláslélektani ismeretekkel, mert ilyen tantárgyak a hetvenes évek egyetemi oktatási rendszerében ugyebár nem léteztek. Már örültünk, hogy gyermekeinket is vihetjük, rábólintott akkori püspököm is, rábólintott a lehetőség anyagi feltételeit biztosító finn testvéregyház is. S 1996 karácsonyán a karácsonyfa alatt már ott volt egy babáknak való ajándék, amit a nagyobb tesók meglátva rögtön örömujjongásba törtek ki: lesz ötödik kistestvér?

Bennünk viszont ott torlódtak a kérdések. Az föl sem merült, hogy az elindult élet ne születhessen meg. Inkább attól féltünk, mi lesz feleségemmel, ha problémája még komolyabbra fordul? Fogadnak-e bennünket így a finnek, immáron egy hét fős családot, egy frissen született kisbabával. Mi csak egyet dönthettünk, Isten ajándékát visszautasítani bűn lenne. Írtunk a finneknek, s vártunk. S nagy sokára megjött a válasz, mehetünk, kisbabával is.

S Gyurikánk megszületett 1997. augusztus 19-én, nekünk szeptember 1-től élt az ösztöndíjunk. Kalandos, tanulságos és csodálatos év volt. És elnézve a legkisebbet, aki már korántsem a legkisebb, 13 éves kamasz, mindig hálás vagyok érte (is) az Úristennek s azt mondogatom, a világ is szegényebb lett volna nélküle, ha nem születik meg.

S most azt olvasom, hogy a készülő új alkotmány talán mégsem védené a magzati életet. Pontosabban, nem következik majd az alkotmány megfogalmazásából a jelenleg hatályos liberális abortusz törvény szigorítása. Az átlagember, jómagam is, nem látunk bele a politikai történések, döntések születésének a folyamatába. Arra építünk, ami a különböző információs csatornákon eljut hozzánk. Tudunk tehát arról, hogy hazánk lakossága immáron tíz millió alá csökkent.

Tudjuk azt is, hogy hazánkban a népességfa olyan, mint egy fejre állított karácsonyfa. Alul keskeny, fölül széles. Vagyis sokkal kevesebben vannak a gyerekek, mint az idősek. S a felnövekvő kevés gyereknek kell majd dolgozó felnőttként előállítania azokat az anyagi javakat, amelyből a lényegesen több idős ember a megszolgált nyugdíját megkaphatja. Én „Ratkó gyerek” vagyok, mert amikor születtem, Ratkó Anna egészségügyi miniszter rendeletére tilos volt Magyarországon az abortusz.

Mi mindig sokan voltunk. Általános iskolában hetvenen szorongtunk a nyáregyházi falusi iskola tantermében. Mikor bevonultam katonának, egy hétig nem jutott ágy és nem jutott tisztességes egyenruha. Mi, Ratkó gyerekek már vágjuk a centit, már azt látjuk, mennyivel kevesebb van előttünk a nyugdíjig, mint amennyi dolgos év mögöttünk.

Nagyon várom az új alkotmányt. Számomra alapdokumentum, amely meghatározza a következő évtizedek értékrendjét. És keresztyénként vallom, hogy az emberi élet bizony a fogantatás pillanatában indul el. Abban a kis sejtosztódásban már minden benne van a Mindenható Isten fantasztikus teremtő képzeletének gyümölcseként. Benne van, hogy szőke lesz-e vagy barna, kisfiú lesz vagy kisleány, szép énekhangja lesz-e vagy ő lesz a legjobb matekos az iskolában. Igen, minden benne van. Kikotorni az anyaméh biztonságából, gyilkosság.

Jövőformálóink hatalmukat sok millió keresztyén embernek is köszönhetik. Akik egyszerűen megelégelték szeretett hazánk erkölcsi züllését. Még nincs pont a mondat végén. Még nincs késő változtatni. A magzatoknak is több jár, mint egy meglehetősen semleges mondat az alkotmányban. Mert ők már élet! József Attilával együtt mondom: „Érted haragszom én, nem ellened, nosza szorítsd meg a kezem, mellyel magosra tartalak álmaimban, erősítsen az én haragom, dehogy is bántson, kedves.”

A jövő Magyarországának szüksége van minden kisfiúra és kislányra, akiknek az életet Isten ajándékozta, s akik ajándékká lehetnek majd a világnak. S akik felnőve majd képesek lehetnének, ha kicsit is, de jó irányba fordítani a világ szekerét.