Az iskola kapujában valóságos háború dúlt. Hóháború. A tantermekből kiszabadult gyereksereg boldogan hancúrozott a frissen esett hóban.

A fiúk előbb a lányokat dobálták meg hógolyókkal, de ezt a kényeskedők hangos nemtetszése miatt hamar elunták. Sokkal izgalmasabb volt hát egymást dobálni. Ki tud jobban célozni? Sikerül-e a másikat úgy fültövön vágni, hogy még otthon is olvadt hólé csurogjon a füléből, - az anyukák nagy örömére.

Ica, a takarítónő az ajtó üvegén át nézte a kinti eseményeket. Arra gondolt, amit a gyerekek most szétdobálnak, azt is neki kell majd ellapátolnia. S kikukkantott az ajtón, de az ajtórésben besüvítő hógolyó majdnem őt is eltalálta. Korához képest fürgén ugrott félre, így a hógolyó az előtérben landolt. Ica megadóan indult a felmosó felé.

Nyugdíj előtt állt, évtizedeket dolgozott le ebben az iskolában. Megszokta és szerette a gyerekeket. Évtizedek óta köztük élte az életét, s ez segítette őt nem elfelejteni azt a szőke kislányt, aki valaha ő volt és ugyanígy örült az első hónak.

Az udvar közben kiürült, a gyerekek ebédelni indultak a napközibe, vagy haza. A beállt csendben Ica hátrament az udvar sarkába. Már várta a hólapát, ott kezdte mindig, őszi időben a söprést, telente a hólapátolást. Állt itt egy öreg diófa. A szélkavarta hóesésben pattogtak a levéltelen ágak. Felnézett. Ez a fa már akkor is itt állt, amikor ő oly régen munkába állt.

Szerette ezt a fát. Tán az iskola egykori pedellusa ültette még, senki nem emlékszik már rá, mikor. Mennyi gyereket látott ez a fa! Hány tanévnyitót és tanévzárót élt át. Régen még ezeken a jeles alkalmakon zúgott a himnusz, a szózat a sok száz gyerekajkon. Mostanára a gyerek is kevesebb lett, s az igazgató is csak annyit mond: hallgassuk meg a himnuszt. Ica mindig magában énekli, s azt gondolja, a diófa is biztosan vele dúdolja. Legalább ők ketten.

Mire végzett, öreg este lett. Kitakarította a termeket is, zárás előtt még szétnézett, rendben van-e minden. Mintha az övé lenne, gondolta. Most jó pár napig nem jön, mert ez a havas nap volt a téli szünet előtti utolsó tanítási nap. Neki ez mindig büntetés volt. Mert Ica nagyon magányos volt. Férje rég elhalt, egyetlen fia valahol külföldön él, talán dolgozik? Nem is tudja, mert már évek óta nem jött felőle semmiféle hír.

Se telefon, se levél. Anyai szíve rosszat sejtett, de erre gondolni se szeretett. A faluban nem volt rokona sem, csak a szomszédok. Azokra lehetett még számítani. Persze, a munkahelyén is szerették, de jött a karácsony. És a karácsony Icának mindig nagyon nehéz volt.

Olyankor a falu teljesen kihalt. Csak a kutyák hergelik egymást, mert még egy arra járót sem lehet ilyenkor megugatni. Mert karácsonyeste mindenki bezárkózik. A szeretet ünnepe a legönzőbb ünnep lett - , gondolta.

Azért a templomba mindig elment. Nemcsak az ünnepen, máskor is, ki nem hagyott volna egy vasárnapot sem. Mert ott egyszer azt mondta a pap, hogy sosem vagyunk egyedül. Erre ma is úgy emlékszik, mintha tegnap hallotta volna. Mert elhalhatnak mellőlünk szeretteink, elhagyhatnak barátaink, de Jézus sosem hagy el bennünket. Amit akkor az a pap mondott, nagyon a szívébe zárta.

És az ágya végébe oda állított egy széket és azt gondolta, azon a széken ül Jézus. S amikor lefeküdt, szemét a székre fordította, és beszélgetett Jézussal. Imádkozott, elmondta Jézusnak a nap minden eseményét, jót is, rosszat is. Így, Jézussal beszélgetve aludt bele az éjszakába. Ez volt az ő kis titka.

Szenteste, hazajőve a templomból, megterített magának a konyhaasztalon. Egy vázába beleállított egy fenyőágat, ráakasztott pár szem szaloncukrot. Valahonnan a fiók mélyéről előszedett egy régi gyertyát, kistányérba állította és meggyújtotta. Vágott egy karaj kenyeret, s aludttejet kanalazott hozzá. Ez volt az ő ünnepi vacsorája. Majd bement a szobába, leült az ágya szélére és a székre nézett.

Eszébe jutott a kisgyermek, az istálló, a riadt Mária. Meg az elveszett fia. Vajon hol lehet, él-e még -, sóhajtotta. S régi karácsonyokra gondolt, amikor még többen ülték körül az asztalt, s kántáló fiatalok énekétől volt hangos az utca. Kezét az ölébe ejtette, és beszélgetett. Jézusával…

Másnap a szomszédok nem tudták mire vélni, hogy nem hányta el a havat a járdán. Sőt, az udvarban sem. A ház zárva maradt, mi történhetett? Orvost hívtak meg rendőrt, aki felnyitotta az ajtót. – Temetése után még sokáig beszélték a faluban, mi lehetett az oka, hogy a fejét a székre hajtva halt meg. Mosollyal az arcán…