Édes hazánkban új alkotmány készül. Beindult a társadalmi vita, mit tartalmazzon és mit ne. Vannak, akiket messze hidegen hagy a dolog, sokan tán nem is értik az ügy jelentőségét.

Egyesek habzó szájjal támadják magát az ötletet is, és kormánydiktatúra rémképével riogatnak. Mások meg pártállástól vagy lelki alkattól függően sorolják ötleteiket.

Jómagam örülök az új alkotmánynak. Mert a jelenlegi, eredendően még kommunista szellemiségű, agyon toldozott-foltozott, és kiegészítésekkel alaposan elrongyolt alkotmány teljességgel alkalmatlan egy modern, 21. századi ország működtetésére illetve a működéshez ma szükséges alapelvek hiánya helyenként egyenesen káros.

Nekem csak azzal van problémám, hogy milyen Európához is szeretnénk mi csatlakozni? Ugyanis szinte szlogenként ismételgetik nekünk médiumok, megmondó emberek, - európai normák szerint kell élnünk, európai alapelveket is be kell építenünk készülő alkotmányunkba, meg kell fogalmazzuk valahogyan európaiságunkat, ésatöbbi.

Európaiság, európai alapelvek, európai normák - , mik is ezek? Úgy hangzik, mintha valaminek, valami lényegesnek volnánk a híjával, mintha még mindig valami barbár keleti horda lennénk itt, Európa közepén, immáron ezerszáz éve.

Czakó Gábor közíró ír egy Belgiumban dolgozó magyar pedagógusról. Belgium ugyebár, európai ország, Brüsszel, a főváros, ha úgy tetszik, Európa fővárosa is. A magyar pedagógus hölgy iskolájában tragédia történt. Egy otthonában sokszorosan megalázott kisgyermeket, akit otthon a családja szexuálisan és más módon is folyamatosan zaklatott, az iskola egyik pedagógusa, - fogalmazzunk diszkréten –, elkísért egészen a sikeres öngyilkosságig.

És e tettében a belga pedagógus támogatta a gyereket. Mert Európában a gyermeknek joga van vágyai beteljesítéséhez, s ha e vágya éppen az önkézzel elkövetett halál, akkor a tanerő szerint a gyereknek ehhez is joga van.

Mert ugye egy gyerek, mindig tisztában van azzal, mi jó neki és mi nem. Mert tiszteletben kell tartani minden vágyát, hogy személyisége kibontakozhasson, önmegvalósíthassa magát. Mert eszerint egy gyermek már születése óta birtokában van mindama tapasztalatnak és tudásnak, hogy akár élete felől is önállóan döntsön. Megáll az ész…

De a történet ezzel még korántsem ért véget. A magyar pedagógus hölgy ugyanis nem tudott szó nélkül elmenni a történtek mellett, hogy tanártársának nem volt jobb ötlete egy nyolcéves gyerek súlyos problémájának megoldásához, mint az öngyilkossághoz segítés.

Felemelte a szavát, s ennek az lett az eredménye, hogy az iskola vezetése elmebetegnek (így!) kiáltotta ki őt, mert gyilkosságnak nevezte a történteket, és úgymond, agymosással próbálkozott a gyerek szeretetigényére hivatkozva. Az iskola vezetése szerint ugyanis szeretet, mint olyan, nem létezik.

A tanárnőt egyébként tanártársai és diákjai is egyetértésükről biztosították, - de titokban, négyszemközti beszélgetésekben. S kérték, ne mondjon fel, maradjon az iskolában. De nyíltan, nem mert kiállni mellette senki sem… A hölgyet végül is nem rúgták ki, de a fegyelmi vizsgálat folyományaként kétszáz euróval csökkentették a havi fizetését.

Ha most valaki azt mondaná, egyedi esetről van szó, azonnal felejtse is el. Mert ha nem is ilyen súlyos tragédiákról szólnak a hírek, de egyről bizonyosan, súlyos identitás válságban van az európai iskola. Röviden: a nevelésnek már az esélyét is feladták, megpróbálnak csak információt átadni, s azt is egyre gyatrább eredménnyel.

Mert az egyén szabadsága, személyiségi jogai, mindenek felettiek. Ezt hozta, eredményezte a mindent elárasztó önfeladás, a liberalizmus.

Ha ez az európaiság, akkor abból nem kérek. Szívem szerint kitennék egy zsákutca táblát Hegyeshalomnál: Európa zsákutcába jutott. Aki itt tovább megy, ne akarjon többé magyar maradni, adja föl a keresztyén gyökereit, felejtse el nemzeti történelmét és olvadjon fel a nagy, szürke, akarattalan masszában.

S akik hadakoznak egy egyházi, keresztyén óvoda vagy iskola ellen, valójában nem tudják, mit cselekszenek.  Mert az egyházi oktatási intézmények a megmaradás utolsó bástyái lehetnek ebben az önpusztító folyamatban. Persze, ha jól tesszük a dolgunkat, és hagyományainkat, erősségeinket nem feledve, szeretve neveljük a ránk bízott gyerekeket.