Ezt is letudtuk. Végigrohantuk a temetőket, sokan magát az országot is átutazták. Kifosztottuk a virág- és gyertyaárusokat.

Megkapáltuk, rendbe tettük, felékesítettük szeretteink sírjait. Ilyen a mi kampányszerű megemlékezésünk. Márciusban asszonyainkra, lányainkra zúdítjuk nagy hirtelen a szegfűcsokrokat. Májusban édesanyáinkat rohamozzuk meg. András-napkor az Andrásokat, Erzsébetkor az Erkákat, Erzsikéket, Lisziket. A születésnapján pedig az éppen ixedik évét betöltőt köszöntjük önmagunkat, időnket és pénztárcánkat nem kímélve.

Aztán az év többi, 360 és egynéhány napján nincs se virág, se ünnepi puszi, se gyertya, semmi. Mert már a szeretetünk is kampánnyá silányult. Az év többi napján taposunk, könyökölünk, eltiprunk, átgázolunk egymáson. No, de sebaj, majd jön a következő kampány, amikor újra nekiindulunk, virágot veszünk, és a többi…  Kezdődik elölről minden.

Lelkiismeretünk hamis megnyugtatása ez és semmi több. Mert az lenne az igazi szeretet, a legszebb megemlékezés, ha vinnénk virágot hitvesünknek csak úgy, ok nélkül is. Mert egyszerűen csak szeretjük, és kissé szebbé akarjuk varázsolni a napját. S ugyancsak, - csak úgy -, gyakrabban kedveskedhetnénk egymásnak, mosolyoghatnánk egymásra. Ha így lenne, tán még a Nap is szebben sütne…

Mondogatjuk, milyen szépek voltak most a temetők. Igen, hisz hála Istennek, kellemes volt az idő, s még volt időnk a hét eleji éjszakai fagyok által elcsúfított krizantémokat frissebbre cserélni. De azért vegyük észre, mindig vannak sötét sírok is. Ahol nincs virág és nem ég gyertya. Az első novemberi éjszaka ragyogásában még inkább szembeszökőek a sötét sírok.

Kik nyugodhatnak a málladozó kő alatt? Nincs már senki élő utódjuk? Ki tudja. Elfeledett, régen élt emberek. Beleborzongunk, - talán majd egyszer a mi sírunkon sem lesz már virág és libbenő lángú gyertya? Mert a lelkünk mélyén sejtjük, mi, emberek, nem az elmúlásnak, a feledésnek születtünk erre a világra. A Teremtő sem ezt a lehangoló jövőt szánta nekünk.

Leschka István, a 18-19. század fordulójának híres nevezetes kiskőrösi lelkésze és felesége sírján négy mécses égett. Ebből kettőt jómagam gyújtottam meg. Mert aki a messzi Prága városából jött Kiskőrösre papnak, s aki megírta az első város- és gyülekezettörténetet, s akinek a felesége, Rebeka asszony volt Petőfi születésekor a bába, ennyit kétszáz év múltán is megérdemel. De a másik két mécses jelezte, rajtam kívül is emlékezik még rá valaki.

És ki gyújt gyertyát a meg nem született gyermekeknek? Mindenszentek és halottak napjának súlyos kérdése ez is. Annak a sok tízezer életnek, akik már a magzati életüket élték, de meggondolatlanságból, és ki tudja még, miért, kikaparták, megölték őket, mielőtt megszülethettek volna. Mert ők is teljes értékű életet éltek már.

Ha megszülethettek volna, szőkék lettek volna vagy barnák, szemrevaló kislányok és ügyes kisfiúk lettek volna, matematikusokká, zenészekké, kiváló szakemberekké és Isten tudja, még mivé válhattak volna. De valamikor valakik felhatalmazva érezték magukat, hogy kimondják fölöttük a halálos ítéletet: abortusz. Ez a szó a gyilkosság szavunk leplezése, szinonimája. Fáj-e valakinek az ő hiányuk? Gyújt-e értük valaki, legalább az évnek egy éjszakáján gyertyát? Vagy hadd fogyjon a magyar, minek belőlünk ennyi. Immáron sikeresen tíz millió alá küzdöttük magunkat.

Szaporodnak majd mások helyettünk, akik jobban megbecsülik a gyermekáldást.
A legnagyobb magyar, Széchenyi István írja: „Az emberi nemnek hivatása nem rontás, pusztítás, megsemmisítés, hanem hogy munkáljon, alkosson, teremtsen.” (Por és sár)