Hallgatom a rádióban a látogatás beharangozóját. A magyar riportalany lelkendezve áradozik Tendzin Gyaco, a XIV. dalai láma „spirituális nagyságáról”, arról, hogyan tud egyszerre ezrek szemébe nézni. Igen, így.

Majd olvasom az MTI meglehetősen részletes beszámolóját a Papp László Sportarénában tartott alkalomról, ahol „11.200 magyar és a környező országokból érkezett érdeklődő előtt tartott Bevezetés a tibeti buddhizmusba címmel” tanítást a vendég.

Mi ez a felfokozott érdeklődés? Nemrégiben Németországban járt, olvastam az ottani látogatásról is néhány tudósítást. Mindenütt tömegek várták, hallgatták a buddhista vallási vezetőt.

A keresztyén Európa ekkora vehemenciával fordítana hátat keresztyén gyökereinek, s ennek a tragikus folyamatnak vagyunk éppen a tanúi? Ráadásul, a buddhizmus alapvető tanítása nem is kínál gyökeres megoldást az emberlét alapvető problémáira. Mert budapesti előadásában is hangsúlyozta a láma, hogy "a magunkban lévő negatív érzelmeket meg kell ölnünk”.

Mi, keresztyének már rég megtanultuk, hogy ez az, ami például nem megy. Önerőből biztosan nem, csakis a Megváltó Krisztus erejével. Őróla viszont a buddhizmus nem tud. Egyfajta önjavító tréning, előbb vagy utóbb, de totális csődhöz vezet. Vagyis a keresztyén tanítás hatalmas többlete a megváltás, amiről más vallások nem tudnak. És ezt nem valamiféle elfogult vakság mondatja velem, hanem saját tapasztalatom, aki magam is bementem a megjavulni akarás zsákutcájába, majd megtapasztaltam, hogy gyökeres változást az életemben csakis Isten megmentő szeretete adhat.

No, de mindegy. Itt állunk, szemben magával a jelenséggel. Ha valahol valaki valami szokatlant, újszerűt vagy meglepőt mond, mindig szépszámú hallgatóságra talál. Legyen szó akár keleti vallásról, szektás tanításról, vagy ősi magyar pogány vallási elemek felelevenítéséről. Sokszor nem is gondolják végig embertársaink, mi is az, amit éppen lelkesen magukba készülnek szívni.

Mert az előadó profi módon, lehengerlően, vitát, ellentmondást nem tűrően mondja a magáét, ott gondolkodásnak, visszakérdezésnek helye nincs. Kicsiny városunk, amúgy koncertteremként működő zsinagógájában máris egymásnak adják a (bérelt) kilincset a szekták, kisegyházak.

Biztos, hogy e jelenség egyfajta kritika keresztyén egyházainkkal, gyülekezeteinkkel szemben. És erőteljes kritika egyéni keresztyén életünkkel szemben is. Tükör ez a javából, amibe tetszik, nem tetszik, de bele kell néznünk. S meg kell kérdezni önmagunktól: vonzó-e a keresztyénségünk? Olyan közösség-e a gyülekezetünk, ahová jó tartozni? Olyan-e az életem, hogy vonzó példát mutatok vele kereső embertársaimnak?

S ha komolyan nézünk szembe e kérdésekkel, bizony, lehorgaszthatjuk a fejünket. Az elmúlt évek napvilágra került egyházi bűnei, saját papi kényelmességünk, szolgálatunk erőtlensége, netán ötlettelenségünk, mind-mind ránk nehezednek. Vagy az, hogy üresen csengnek szavaink s igehirdetésünkből hiányzik a saját Krisztus élmény, a Krisztus belső ismerete. Megtanult leckét ismételgetünk, teologizálunk, tudományosan elvontak vagyunk, - s aztán panaszkodunk az eredménytelenségre.

Az Evangélikus Hittudományi Egyetem tanévnyitóján elhangzott rektori beszéd ébresztő üzenetet hordozott, amikor újra felhívta nemcsak a hallgatóság, hanem egyházunk figyelmét a szószék „újrafelfedezésére”, az igehirdetés bizonyságtételére, hitelességére.

Persze, nyilván jelen van a világban egyfajta sznobizmus is. Az átlagosnál nagyobb fogékonyság a különlegességre, a szokatlanra. Meg lehetnek köztünk olyanok is, akik hosszú évek kihagyása után nem tudnak újra anyagyülekezetük „szemébe nézni”, s inkább keresnek maguknak valami újat. Mindezek azonban nem kisebbítik saját felelősségünket.

Attól, hogy most az Európai Unió alkotmányába belefogalmazódnak-e földrészünk keresztyén gyökerei, keresztyénségünk állapota nem fog megváltozni. De megváltozhat Isten előtti önvizsgálatunktól, egyéni, gyülekezeti megújulásunktól.