Ki a paraszt? Nyomtatás
2010. július 05. hétfő, 09:00

Hangos szóváltás az utcán… A járdán egymással szemben egy kerékpáros meg egy kismotoros. A kerékpár elegáns és modern, aki arra támaszkodik, olyan úrforma. Szemben vele egy öreg Simson, gazdája fején ósdi bukósisak, viseltes munkásruha, szőlőbe való. Nem tudni, min koccanhattak, mert a járdán sem biciklizni, sem motorozni nem való. De az úrforma meglehetősen feldúlt. És ezért hangos is. Kiabál, az nem hallja meg csak, aki nem akarja. S a nagyobb nyomaték kedvéért kétszer is öklével a másik arcába üt. Annak öreg, fémkeretes szemüvege kibújik a bukósisak alól, csak az egyik szára tartja, úgy fityeg. Az ember nem szól semmit. Ő nem kiabál, ki tudja, miért nem. Majd az úrforma búcsúzóul odavágja a másiknak: te, kiskőrösi paraszt! Így, tegezve…, és ezzel is megalázva.

 

Lehet, hogy az öreg ügyetlenkedett, és nem volt vétlen a konfliktusban. Nem tudom. De semmi nem indokolja az artikulátlan és fékevesztett dühkitörést, a másik tettleges bántalmazását. És legfőképpen, az az utolsó mondta nagyon fájó. Te, kiskőrösi paraszt!

 

Mert ezt a várost parasztemberek alapították. Az első telepesek, akik a Felvidék különböző vármegyéiből érkeztek, egyben hasonlóak voltak: a földet művelték s a magas hegyek közül a több föld és a jobb megélhetés reményében érkeztek ide. No meg szlovákok voltak és evangélikusok. Az akkori királyi Magyarországon, ami kifliként megmaradt az oszmán hódítás után, nem gyakorolhatták szabadon az engedélyezettől eltérő vallásukat. S ide az élő reménység és a telepítők ígérete is hozta őket, itt szabad lesz majd templomot építeni, evangélikusként élni. Persze, most mindez másodlagos, de el nem feledhető tény.

 

Ezek a parasztemberek kínos és keserves munkával művelhetővé tették ezt az akkor vízjárta, vizes-zsombékos tájat. Lecsapolták a vizeket, s megtanulták, a visszamaradó homokon érdemes szőlőt és közötte gyümölcsöt, - meggyet, almát, barackot termeszteni. Ezek a parasztemberek építették föl ezt a várost, építettek templomot és iskolát, meg a lakóházaikat. Ezek a parasztemberek egész életükben keményen dolgoztak. Nyáron korán keltek és későn feküdtek. Tenyerük kérges lett a szerszámnyéltől, a derekuk hamar kopásnak indult. Nyaralni sohase mentek, a pihenést számukra a télidő kevesebb munkája jelentette.

 

Ezek a parasztemberek megtanultak együtt élni a változó korokkal is. Megtanulták túlélni a padlássöprő diktatúrát. Ha nem vehettek traktort, kitalálták a csettegőt. Ha a piac olyan volt, hogy a szomjas keletnémet és szovjet torok mindent megivott, akkor tömeget termeltek, mert az kellett. Most ugyanezek a parasztemberek éppen minőséget tanulnak meg termelni, mert ezt várják tőlük azok, akik a minőséget viszont nem akarják megfizetni.

 

Ezek a parasztemberek generációkon át végzik a legnehezebb munkát úgy, hogy folytonosan az eget kémlelik, s a gyomruk görcsbe rándul, ha sötét felhőt hoz a szél. Ezek a parasztemberek nem havi fizetésből élnek, hanem abból, amit a föld megad, az időjárás pedig meghagy nekik. Ezek a parasztemberek szeretik a földet, a friss tavaszi szántás illatát, a nyári zápor utáni csillogó vízgyöngyöket a leveleken, az érő-erjedő gyümölcsök bódításától terhes őszi napokat. Nem hibátlanok ők sem, mert ki hibátlan, aki ember. De az egyik legősibb és legkeményebb munkát végzik, amiért csak elismerés és tisztelet jár nekik.

 

Az idő mélységes bugyrában mindannyiunk ősei parasztemberek voltak. Mert nem született mindenki nadrágos embernek. Amink van hát, azt parasztember őseinktől örököltük. Akár anyagiakat, de sokkal inkább tudást, tartást, erkölcsiséget. Hát becsüljük is meg.

 

Lupták György