Kóbor kutyák hajnala Nyomtatás
2010. május 10. hétfő, 11:53

Valahol a 61-es úton van egy egyszerű kisvendéglő az út mentén. „Kóbor kutya vendéglő” – ez áll a cégtáblán. Előtte kimustrált öreg amerikai autó, széltől tépázott lobogó a zászlótartóban. Gyurcsány Ferenc (egyik) elhíresült mondatát juttatja az ember eszébe: „nem lehet kóbor kutyákat kikergetni az utcákra, hogy azok rágalommal szórják tele az országot és megvádolják a miniszterelnököt”. Akkor sokunkban támadt e hazában kóbor kutya érzés. Számosan viseltek ilyen feliratú pólókat is: kóbor kutya vagyok. Mert kóbor kutyákká tettek minket a saját hazánkban. Azt éltük át, amit Kányádi Sándor öntött versbe (Kóbor kutya):

 

„Előbb csak háztól házig verték,

azután ki a faluból.

Most két falu között tétován

hol ide, hol oda lohol.

 

Bátor kutya volt, eleinte

még meg-megkapta a botot.

S nézzétek:

hogy elgyámoltalanodott!”

 

Mert a saját hazánkban lettünk földönfutókká. Mert utódaink gyaníthatóan hosszú évtizedekig nyögik majd az elmúlt nyolc év ámokfutását. Mert kiverték belőlünk a büszkeséget. Mert minden áron kicsivé akartak tenni bennünket. Majdnem megszűnt a közbiztonság. Közerkölcs? Nevetséges valamivé silányult a békávés, honvédségi és még ki tudja milyen botrányok országában. És még nem látni, milyen csontvázak fognak kizuhanni a szekrényből? Újra rossz lett hazánkban keresztyénnek lenni. Sorozatosan megalázták az egyházakat, szerződéseket rúgtak föl úgy, hogy a sajtó is csúsztatásaival minket sározott. És ami téboly: rossz lett Magyarországon magyarnak lenni. Ezt nem fogja soha megérteni egy angol, egy francia, egy hazájára, identitására büszke amerikai. Mert ha egy idegen hatalom kényszerít önfeladásra, ilyet már produkált a történelem. De hogy saját hazánkban az általunk hatalommal megbízottak tegyék ezt velünk, ez a tragédia. Sajátos magyar nyomorúság…

 

Most azonban végre felállhatunk. Leporolhatjuk a ruhánkat és fölegyenesedhetünk. Megfürdethetjük arcunkat a májusi napfényben. Emberek, kaptunk Istentől egy új lehetőséget. Igen, angyal szállt át a szobán, mit a szobán, az egész országon. Isten ajándéka ez, amit nem érdemeltünk meg. Mert korábban is kaptunk ilyen ajándékokat, de valahol mindig elpuskáztuk a lehetőségeket. Voltunk, akik már tán föl is adtuk, vajon ránk mosolyog-e még egyszer a Mindenható?

 

A kóbor kutyát elviszi a sintér. Vagy még rosszabb, lelövi a vadász, a mezőőr. De most más történt. A kóbor kutyák újra otthonra találtak. Szép, fényes lesz a szőrük, lesz otthonuk, amit védhetnek. Bár a tejjel-mézzel folyó Kánaán még messze van. Még nagyon sok a tennivaló. S a rendcsináláshoz mindannyiunk összefogására van szükség. Akikre most bíztuk az ország s mindannyiunk sorsát, ők is emberek. Így hát ők sem tévedhetetlenek. Adja az Isten, hogy ezt mindig lássák. S hogy legyen erejük a hibákat beismerni, legyen erejük javítani. Az őszinteség mindig meggyőző, az elődök által eltapsolt bizalmat így lehet visszaszerezni. Tudjanak idejében megválni azoktól, akik csak a magukét gyarapítanák. S ne gabalyodjanak bele a hazugságok hálójába, abból egyszer s mindenkorra elég volt. Mert jó volna újra büszkének lenni magyarságunkra, keresztyénségünkre, történelmünkre, hagyományainkra. Mindarra, ami mi magunk vagyunk.

 

Dóri lányom holnap ballag. Elnézem a tempóját, ahogy készül a felnőttségre, lót-fut, szervez, nyüzsög. Bánatos volt, hogy nem szavazhatott, mert a két választási forduló között töltötte be a tizennyolcat. S nálunk elég volt egy forduló is. Énekeljük majd, dúdolgatjuk: Ballag már a vén diák… Vajon mit hoz neki a jövő? Meg a többieknek, erőtől, jókedvtől duzzadó okos gyerekeinknek? – Ezt az esélyt most nem fogjuk elszalasztani. Nosza, emberek, köpjük meg a markunkat, dologidő van!

 

Lupták György