Húsz éve harminchét voltam. Öt gyermekemből hárman már megvoltak, öt, három illetve egy évesek. Húsz éve lobogtam a lelkesedéstől. Senki nem tudta, merre tartunk, csak azt tudtuk: végre valami mozdult, erjedésnek indult. S jöttek az első szabad választások – a járni tanuló kisgyermek első tétova lépései. Tapasztalatlan voltam, mert a korábbi 99,9 százalékos részvételű választások unalmához képest valami egészen mást éltem át. A tét súlyát, most végre számít az én hangom is. Ugyan csak egy a sokmilliónyi közt, de végre értelme van. Komolyan hittem – gyermekeim majd egy szebb, jobb világot kapnak örökül.

Most ötvenhét leszek. Családunk hétfősre növekedett időközben. Sőt, a nagyobbja már kezd kirepülni a házból. Igen, eltelt húsz év. Fellángolások és csüggedések – emlékmorzsák. Taxisblokádkor a „kertek alatt” vezettem először hozzánk látogató marosvásárhelyi testvérgyülekezetünk busznyi népét Kiskőrösről Budapestre. Néztem a busz lyukas padlóján az alattunk futó aszfaltot, ahogyan kerülgettük az útzárakat. - Majd a „Bokros-csomag” bejelentése, amelyről az ártándi határátkelőn értesültem a Kossuthot hallgatva, szüleimmel együtt először s utoljára járhattam végig Erdély gyönyörűséges hegyeit-völgyeit. S hazatértünkkor ez a hír fogadott. – Hosszú esti séták felcseperedő gyermekeimmel. „Apa, mesélj a kommunizmusról!”- s ami számomra örömmel eldobott teher volt, az nekik már izgalmas múlttá lett.

Legalább ennyi maradt, történelemmé szelídült a megélt valóság. S húsz év mérlegét megvonva, üres kezem a levegőt markolja csupán. Szertefoszlott álmok, következmények nélküli országa lettünk. Azzal írtuk be magunkat a történelembe, hogy lehetőségek sorozatát puskáztuk el, de nagyon. Mert Isten nagyon szeretett bennünket. Nem ültetett a nyakunkra tatárt, törököt, osztrákot meg szovjetet. Kezünkbe adta a lehetőséget, élhettünk vele. Mert rettenetes a felismerés, amikor nem lehet mást okolni, idegen elnyomóra hárítani a felelősséget. Hanem az csakis a miénk, és egyedül a miénk.

Lehetett végre szabadon gondolkodni. És a szabad gondolatot szabad volt el is mondani. Lehetett végre dolgozni s azt tenni, amit érdemes. Lehetett reménykedni, hogy a tisztességes becsületes munkának kézzelfogható lesz az eredménye is. És lehetett szabadon templomba járni. Lehetett ifjúsági egyesületet alapítani, lehetett nyári táborokat szervezni és a táborozókkal a soproni utcán városmissziót szervezni. Mindent, mindent lehetett és szabad volt tenni, élni a jót, építeni egy mosolygós Magyarországot.

De a húsz év szabadsággal nem tudtunk élni. S amit elrontottunk, mi magunk rontottuk el. Az eredmény, teljes erkölcsi és gazdasági lezüllés. Egyházaink mára elveszítették azt az erkölcsi többletet, amelyet húsz éve ugyancsak ajándékként kaptak. Mert az eredendő küldetés, a misszió helyett elsőbbséget élvezett az elrabolt ingatlanok visszaszerzése. Templomaink üresebbek ma, mint húsz éve. És keserűség, kiábrándultság, indulat dübörög az emberekben. Összeszorított fogak csikorognak, kezek szorulnak ökölbe. Aki bírja, a túlélésre hajt. Tisztesség? Erkölcs? Kit érdekel ma már… Egy a lényeg, talpon maradni bármi áron. S a megoldást a többség nem a templomokban keresi.

De az ember nem arra született, hogy a földbe döngöljék. És április van. „Aperire” – mondja a latin. Megnyitni - fordítjuk mi, Mert a hónap Aperire római istenről kapta a nevét. A kinyíló-megnyíló természetet, virágba borult fákat, a fagyos-havas tél után derűs napsütést, áldást hozó tavaszi esőket várunk. És józanságot. A földművelő ember előre eltervezi, mikor mit tesz. Mit hova vet vagy telepít. S megfontolt, határozott léptekkel megy és végzi a dolgát. Mint tette azt apja, meg a nagyapja, előtte az ősök, generációkon keresztül. Itt nincs helye kapkodásnak, meggondolatlanságnak. S főként nincs helye az indulatoknak. A tavasz, az április a jövőépítés ideje. A kapkodó, a megfontolatlan jó termést, élvezhető termést aratni nem fog.

Április van, a megújuló lehetőségek hava. Kaptunk még egy esélyt. Hogy most végre jól döntsünk. Józanul, megfontoltan és sötét indulatok nélkül. Végre építeni, előrébb segíteni édes magyar hazánkat. Mert: „a haza nemcsak föld és hegy, halott hősök, anyanyelv, őseink csontjai a temetőkben, kenyér és táj, nem. A haza te vagy, szőröstül-bőröstül, testi és lelki mivoltodban; ő szült, ő temet el, őt éled és fejezed ki, mind a nyomorult, nagyszerű, lángoló és unalmas pillanatokban, melyek összessége életed alkotja. S életed a haza életének egy pillanata is.” (Márai Sándor: Füves könyv)

Lupták György