Próbálom figyelemmel követni a helyi sajtóban a kiskőrösi városközpont rehabilitációs terveivel kapcsolatban kialakul társadalmi vitát. Bevallom, próbálom, mert egyre nehezebb napra késznek lenni az ügyben. Jó dolog ez a demokrácia, mondhatnánk - hisz mindenki bátran elmondhatja a véleményét. De kitapinthatók lesznek a problémák is, miszerint egyszerre mennyi „szakértő” lett a városban, és kilóg a lóláb, mert bizonyos egyéni vagy önös szempontok ütköznek gyakran a nagyobb egység, a közösség érdekeivel.

Szóval, jó dolog ez a demokrácia, de egyáltalán nem egyszerű élni is vele. Bezzeg, ezelőtt harminc-negyven-ötven éve nem lehetett megvitatni, el kell-e tüntetni a volt evangélikus iskola patinás épületét a főtérről és helyébe felhúzni a ma is a város legrandább épülete címre nyerési eséllyel pályázó négyemeletes kockát. Ahogy ugyancsak nem volt közvélemény-kutatás az ügyben sem, hogy az evangélikus templom körül valóban el kell-e dózerolni a szép régi polgárházakat, s felhúzni helyükre a „bim-bam házat”, meg a többi több szintes épületet - eltakarva ezzel a város 1783 óta ezen a helyen álló templomát. Akkor sem ártott volna erről vitatkozni, - no de az más világ volt. Most van demokrácia, most lehet szabadon véleményt nyilvánítani.

A diktatúrában mindig megmondják „fentről”, mit gondolj, érezz, és dönts. És ahol ezt generációkon keresztül megszokták, nehéz átállni egy másfajta rendszerre. Ott legalább megmaradt a „jus mormorandi”, a morgás joga. Most viszont rossz döntéseink a mi döntéseink. Rossz döntéseink levét pedig mi magunk isszuk meg. Korábban lehetett morogni, mert nyakunkra ült török, Habsburg és szovjet, no meg az elvtársak. Egymás közti, halk beszélgetésekben másokra lehetett mutogatni, a felelősség nem a miénk volt. Most viszont, utóbbi húsz évünkből legalább tizenkettőt mi magunk rontottunk el. Úgy bizony, kedves olvasó. Most nem lehet másra mutogatni. Aki rosszul szavazott, az azért felelős, aki pedig nem szavazott sehogy sem, annak meg ez szárad a lelkén. Tetszik vagy nem, ezeket a rossz döntéseket senki sem erőltette ránk! És isszuk a levét, isszák majd gyerekeink és unokáink is.

Mindezt csak azért írom, mert újra érik a helyzet, hogy sokan rossz döntést hozzanak. Ugyanis húsz év alatt sikerült korábbi rossz döntéseink eredményeképpen szépen a béka hátsója alá tornászni magunkat. Ettől nyögünk, ettől szenvedünk, ki így, ki amúgy. Ezért lettünk szegényebbek, nemhogy közeledtünk volna az európai szinthez, inkább távolodtunk attól. És fokozódik, gyűlik bennünk az indulat. Rosszul érezzük magunkat a bőrünkben, hisz megnyomorítottak, ellehetetlenítettek bennünket. És rémülten-bénultan nézzük az erkölcsi fertőt, amibe süllyedt a mi szép magyar hazánk.

S jön a feltörekvő kispárt, aki éppen ezt az indulatot lovagolja meg. Mondanivalója tartalmában, szóhasználatában ez a lényeg: mi majd rendet teszünk ebben az országban, keményen odaütünk, számon kérünk, büntetünk. „Nem fog remegni a térdünk…” – hangzott el a minap Veszprémben. Értem a haragot, nekem is szorult már ökölbe a kezem. De az emberek elkeseredésére nem lehet, nem szabad építeni. Ez a fajta politika hozhat pillanatnyi sikert, hisz sokan gondolják, ez kell nekünk, jól megmondták, ezek majd szétcsapnak itt. De közben nagyon veszélyes játékot űznek, a tűzzel játszanak. Mert könnyű kihúzni a palackból a dugót és kiszabadítani onnan a bosszúállás rossz szellemét… De visszatuszkolni oda annál nehezebb lesz. Könnyű elszabadítani az indulatokat és felfordulást gerjeszteni egy országban, de annál nehezebb lesz majd lecsillapítani a szabadjára engedett haragot. Nem állítom, hogy így lesz, csak szólok: őrizzük meg józanságunkat!

S még valami: egy ország és egy társadalom gazdasági-erkölcsi újjáépítéséhez kipróbált szakembergárda kell. Elgondolkodott már valaki azon, hol vannak ezek a szakemberek? Három-négy ismert név a nagy plakáton és csak ennyi. Majd előkerülnek a bűvészkalapból az elismert pénzügyi, gazdasági, egészségügyi, oktatásügyi és mezőgazdasági tekintélyek? Olyanok, aki már bizonyítottak a szakterületükön. Hol vannak?

Mert húsz év után nekem már semmi kedvem sincs átélni egy újabb kísérletezgetést. Húsz éve, harminchét évesen azt gondoltam, most fogjuk felépíteni gyermekeim jövőjét. Most már ötvenhét leszek, - nekem erre már nincsen időm. Gyerekeinknek húsz év küszködés után sem tudtunk egy boldog, felemelkedő, büszke országot átörökíteni. És ezt csak magunknak köszönhetjük. Emberek, ha ezt most elpuskázzuk, lesz-e még újabb esélyünk?

Lupták György