Szülei nagyon szegény takácsok voltak, gyermekeiket taníttatni sem tudták, mégis sokra vitte. Lengyel volt, 1894-ben született. Tizenhárom éves, amikor már a minorita rend tagja, kisszeminarista. Majd Krakkóban és Rómában tanul, teológiai és filozófiai doktorátust szerezve. Előbb tanár és kórházlelkész, majd megalakítja hat társával a Szeplőtelen Szűz Katonái Társulatot. 1914-ben szerzetesi fogadalmat tesz. 1918-ban Rómában szentelik pappá. Majd Japánban végez missziói szolgálatot. Niepokalanow (Szeplőtelen Szűz Városa) néven kolostort alapít.

Ezt az embert 1939-ben a Gestapo letartóztatja, ekkor négy hónapot ül börtönben. Majd 1941 februárjában Varsóban újra letartóztatják a nácik és Auschwitzba kerül. A 14-es számú barakk lakója, ahonnan egy alkalommal sikerrel megszökött az egyik rab. A nácik elrettentésül megtizedelik a barakk foglyait, - minden tizedikre halálos ítélet vár. Maximilian Kolbe atya - mert ő a 16670. számú rab –, kéri a parancsnokot, hogy ő halhasson meg az egyik többgyermekes családapa helyett. Kérését teljesítik. A tizedeléssel kiválogatott foglyokat egy félig földbe ásott halálbunkerbe zárták össze, hogy lassú éhhalál végezzen velük. A bunkerből mindvégig hallatszott az imádság és az ének, amit Kolbe atya vezetett a halálraítéltek között. Két hét után már csak ő volt életben (böjthöz szokott szervezete bírta az éhezést). Életét végül egy injekcióval oltották ki. 1982-ben II. János Pál pápa szentté avatta.

S hogy miért jutott eszembe Kolbe atya példája? Mert böjt van. A gondolkodó ember ilyenkor lecsendesül. Számot vet múltjával, s ha keresztyén, Isten előtt szeretné rendezni a rendezendőt. S Kolbe atya önfeláldozó példája meghökkent. Egy ember, aki a nyomorból jött, de mégis sokra vitte. Egy ember, aki elhivatott volt. Talán sokáig kereste, mi vele Isten terve, szándéka. A misszió Japánban? A kolostoralapítás? Talán a tanítás, megszerzett ismereteinek átadása? Mind-mind fontos feladatok. De ő ott, a haláltáborban, katolikus papként, Isten gyermekeként más helyett halt meg. Feláldozta önmagát. Hisz papként, nincs családja, nincsen, kiket eltartson. Ez lett hát a küldetése, más helyett halni meg. Önző, csak magának élő, élvhajhász korunkban vajon meglátja-e valaki Kolbe atya példáját? És vajon a sokkal hatalmasabb áldozat, a minden emberre érvényes krisztusi, megérint-e valakit is? Münchhausen báróként, önnön üstökünket megragadva húznánk ki magunkat a mocsárból… Terveket koholunk, két végén égetjük a gyertyát, gürizünk a felszínen maradásért -, de meglátjuk-e a keresztet, ott a Koponya-hegyen? Az örök jelét Isten minden emberre érvényes megmentő szeretetének!

És még valami: Kolbe atya, ahogy olvasom, a keresztyén sajtó és az újságírók védőszentje. Evangélikusként persze erről is másként vélekedem. De arra is gondolok, hogy soha ekkora szükség nem volt korrekt és tisztességes sajtóra, médiára és újságírókra, mint ma. Mert soha ennyi szenny és hamisítás nem ömlött be otthonainkba és életünkbe a tévén, a különböző kereskedelmi rádiókon, no meg az írott sajtón keresztül, mint napjainkban. A média szereplőinek többsége egyszerűen visszaél a hatalommal, amit a sajtó jelent. Befolyásol, tudatmódosít, szeretne dróton rángatni, és a „nevesebbje” ezért még nagy kalap pénzt is felmarkol.

Nyakunkon a választási kampány -, nagyszerű lehetőség az aljasabbjának a manipulálásra, a hazugság igazságként való beállítására és megfordítva. Észnél lenni és ébernek maradni, megőrizni a józanságot és a tisztánlátást - soha nem volt fontosabb a számunkra, mint most. Aki ma, 2010 Magyarországának jót kívánna, ennél jobbat nem kívánhat.

És ezért is fontosak nekünk azok az életpéldák, melyek tartást és erőt adnak. Melyek korrekt, sziklaszilárd, az évezredek időkohójában érccé vált értékrendet képviselnek. Ilyen életpélda Kolbe atyáé. Aki katolikusként, de elsősorban keresztyén mártírként állt helyt emberségében és istenhitében ott, ahol szinte lehetetlen volt embernek megmaradni.

Lupták György