Ez a bolond tél megviseli az embert. Vasárnap még húszcentis hó borította a kertet, csikorgó fagyba dermedtek a fák és a bokrok. Az öreg diófa is rigófüttyös tavaszról álmodott, s álmát semmi sem zavarta.

Erre meg öt napra rá, szent karácsony ünnepén, plusz tizenvalahány fok és égiháborús felhőszakadás ébresztgette a kertet. A hó eltakarodott, a természet meg csak ámult-bámult, már itt lenne a tavasz, vagy egész hirtelen beköszöntött a nyár? A diófa is megropogtatta lombtalan ágait a meleg szélben. No, öreg fa, csak ilyen szép, hepiendes történeted van, mint amit utoljára meséltél? – kérdem tőle. Van-e más történeted, ha már így fölkeltett a decemberi nyár…

Jani bácsi állt az ablakban és az utcán elmenőket nézte. Csak úgy, minden különösebb érdeklődés nélkül. Jani bácsi nem várt senkit sem. A kavargó hóesésben egy lovasszán húzott el az ablak alatt, rajta vidám fiatalok, harsányan élvezték a telet. Majd egy autót látott eltűnni a fehér kavargásban, az utána kötött ródlikon gyerekek sikongattak, bele-beleborultak a puha hóba.

Eszébe jutott az az órmótlan régi szán, amit még az apja faragott neki hajdanán. Azt kapta egyszer karácsonyra. Nem siklott valami fényesen, hisz nem volt vasalás a talpán, meg farolt is örökké. Igazából a krumpliszsákot volt jó kihúzni a piacra. Lecsúszni a domboldalon nem igazán lehetett vele, mert örökké megfarolt. De az övé volt. És az ő gyerekkorát jelentette az a szán. Halvány mosoly jelent meg a szája szegletében, ahogy magát látta a hóban, gyerekként.

Kopogtak az ajtaján, az otthonvezető kukkantott be rajta. Jani bácsi! – szólt az ajtónyílásból, s a mindig szokott, meleg barátsággal nézett az öregre. Jönnek-e magáért, elviszik-e karácsonyra? – kérdezte. Tudja, az ebédlétszám miatt is kell…

Jani bácsi ugyanis szeretetotthonban lakott. Az asszonyt már rég eltemette.

Ötvenkét évet éltek le együtt. Egész életük a munkáról szólt. Tanyán laktak, a Nappal keltek és a tyúkokkal mentek aludni. Tavasszal remegve imádkoztak, ha fagyott az éjjel, nyáron aggódva kémlelték az eget, ha sötétlett az ég alja. Ősszel hallgatták a híreket, mennyit adnak most a szőlőért, a borért. Az élet gyakran küldte őket is a földre, de mindig talpra álltak. Megrázták magukat és egymásba kapaszkodtak. Meg Istenbe, mert a templomban nem kezdődött el nélkülük az istentisztelet. A régi, csatos énekeskönyv ott őrizte a padjukat.

A padot, ahova aztán idővel vitték magukkal a gyerekeiket is. Hármat adott nekik az Úristen. Előbb Kicsijancsit, majd Erkát, és jött a ráadás, a Pali gyerek. Otthon, az asztalnál mindig megimádkozott minden étkezés előtt. Csak az állatok esnek neki az eledelnek, tanítgatta gyerekeit, - mi emberek vagyunk és hálát adunk a Teremtőnek.

Aztán beköltöztek a városba, de a tanyát azért megtartotta. Ott született ő is, azt még az öregapja építette a két kezével. Ismerős volt ott neki minden, az akácos a tanya mögött, a vizesárok, ahol annyit békászott valamikor hajdanán.

Ha tehette, mindig kinn volt a tanyán. Sokszor ott is aludt, az asszony sose bánta, tudta, fontos az az öreg ház. – A tanyán volt akkor is, amikor az asszony először rosszul lett. Az Erka szaladt ki érte, hogy együtt fussanak a kórházba. S a napot sose felejti el, amikor a postás jött a távirattal, meghalt a felesége. Akkor rászakadt a nagy ég.

S egy darabig még húzta egyedül, magányosan a nagy házban. A gyerekek már felnőttek, megházasodtak, sorjáztak az unokák is. Kicsijancsi messze került, a nagyvárosba, szakmát tanult, nem akarta már a földet túrni. Erkát a férje vállalkozása kötötte le. A Palkó meg egy darabig csinálta a szőlőt, de neki is egyre kevésbé érte meg. S egy napon mind meglátogatták az apjukat. Rábeszélték, adjon el mindent, a tanyát, a szőlőket, a városi házat. Az öreg hallani se akart róla.

Értette persze, az unokáknak kellene lakás, meg autóra is kéne az a pénz. De amíg lehetett, ragaszkodott mindahhoz, amit életében összerakott. De aztán egyszer beadta a derekát. Apu, - mondták neki a gyerekek, - beköltözik az otthonba, jó sora lesz, vigyáznak magára, nem is lesz egyedül. Mi meg majd látogatjuk magát, eljövünk magáért!

Hát így került ide. Nem is volt rossz sora. Volt kivel beszélgessen, naponta voltak áhítatok. Mostak rá, eléje tették az ételt. S szép kis szobája volt a tetőtérben, csak az övé volt. Még telefonja is volt, hogy hívhassák a gyerekek. Csak hát, az utóbbi időben egyre elmaradoztak. Megritkultak a látogatások, egyre ritkábban csörrent meg a telefon. És ez nagyon fájt neki. Férfiember volt, befelé hullottak a könnyei…

- Kedveském, maradok karácsonyra. Nem jönnek értem, – mondta az otthonvezetőnek szomorúan.

S majd miután magára maradt, leült az ágyára. És nézte, csak egyre nézte a néma telefont.

Lupták György