A kertben az öreg diófa minden levelét elhullatta már. Tempósan lombsöprűzöm kupacba a leveleket, - ennek a fának még a levelei is mások. Míg a meggy, a cseresznye, a szilva levele hamar átázik és lebomlik, addig a diófalevél tartja magát.

A benne lévő cserző, meg növekedésgátló anyagok miatt szárazon zörög, ez bizony lebomlani csak két-három év múlva fog - gondolom magamban, mikor megállok kicsit pihenni. Felnézek az öreg fára, elődöm ültette valamikor a régi időkben. Olyan vagy te is, mint egy öregember, egyre több bajod van - tűnődöm magamban. Száraz ágaidat majd letörik a téli szelek.
S a fa, kedves fám, téli álma előtt búcsúzóul, még elsuttogott egy történetet. Az öreg fa egy öregasszonyról…

Vén Erka magányosan élt házában. Tán jobban hangozna most, hogy „falu széli kunyhójában éldegélt az öreg Erka”. De nem így volt. Szép, puccos háza volt Erkának, az egyik főtérről nyíló utcában. Még a férjével építették, majd ahogy gyarapodtak, úgy csinosítgatták. Volt benne kamra, fürdőszoba, minden, ami kell. Egy baj volt csak, Erka egyedül élt a házban. Nem is fűtötte télen a szobákat, a konyhában vetett ágyat magának, ott elvolt, a tévét is átcipelte, ágyból nézte elalvásig. Már a sparhelt sem volt meg, gázon főzött a vén Erka magának. Csak a régi, varrott konyhai falvédőhöz ragaszkodott, nem adta volna azt semmi pénzért sem, hisz maga hímezte még menyasszony korában.

Egyedül élt a vén Erka. Rossz alvó volt, hamar fölébredt, s hallgatta sötétség hangjait, a belső szobában reccsenő ruhásszekrényt, a kinn zúgó szelet, hajnal felé a munkába sietők kopogó lépteit. Gyakran gondolt a férjére, akit jó pár éve már elvitt a betegség. Mennyit dolgoztak együtt! Erka is meg az ura, István, szorgalmas emberek voltak. Abból a szívós, magyar fajtából valók. Ha földre küldte őket a padlássöprő világ, talpra álltak újra. Jött a téeszcsé, de ők mindig megtalálták a gyarapodás módját. Nem is panaszkodhattak a szegénységre, még több is volt nekik, mint a szükséges.

Volt két gyereke is Erkának, a Kispista meg az Erzsi. Annak rendje s módja szerint megházasodtak, unokája is volt Erkának, itt is, ott is. Mégis magányos volt. A faluban mindenki tudta az okát, Erka is, bár magának sem akarta bevallani. Erka ugyanis nagyon fukar volt. Úgy gondolta, a megszerzett vagyon ad neki biztonságot. 

Egyszer, mikor gyerekei kértek tőle, mert építettek, Erka csúnyán összeveszett velük. „Meg se várjátok, hogy meghaljak?” – kiabált mérgében. A levegő akkor megfagyott körülöttük. Elmaradtak a látogatások, a névnapok, disznótorba se hívták már Erkát a gyerekei. A templomban is külön ültek, nem úgy, mint más családok.
Karácsonyeste, mint máskor is rendesen, Erka a templomba ment. Beült a padba, a szokott helyére. Látta bejönni a családját is, a túloldalra. Szóltak az énekek, hallotta a betlehemes gyerekek verseit, de most minden nagyon furcsa volt. Lélekben valahol máshol járt Erka. Belésajdult a fájdalom, hogy ő itt ül, külön, a családja meg amott. S hallotta a prédikációt, Isten ajándékozó szeretetéről. Hogy attól nagy ünnep a karácsony, mert a mindenható Isten önmagával ajándékozta meg az embereket. „Oda kellene menni hozzájuk, legalább áldott ünnepet kívánni” -, gondolta. De tudta, nem így lesz, makacsabb ő annál.

Véget ért az istentisztelet, fülében még a karácsonyi énekek dallamával ballagott ki Erka a templomból. Künn, a szállongó hóesésben még váltott néhány szót az asszonyokkal, de azok mind siettek a családhoz. S ahogy meglódult hazafelé, a kavargó hópihék közül eléje toppant a fia, meg a lánya, az unokákkal. „ Mama, jöjjön el hozzánk, vacsorázzunk újra együtt!” – kérlelték. „Úgy, mint rég, amikor apu élt még.”

És vén Erka ment. Valami leolvadt a szívéről. S aztán az asztalnál halkan, de határozottan megszólalt:
„Fiam, ha elmúlnak az ünnepek, elrendezzük közös dolgainkat. Úgy gondoltam, neked adom a Tízholdakon lévő földet, meg a Remerención lévő szőlőt. Erzsi, a tietek meg az Öregszőlő lesz, mert az egyben van. A házat meg az unokákra íratjuk, majd megápoltok engem, ha elhagy az erőm.” – Az utcáról betlehemező csapat éneke hallatszott be: „Üdvöz légy, ó, kisded Jézus! Mi is hozzuk, ajándékunk: szívünk-lelkünk hozzuk néked, így háláljuk születésed.”

Lupták György