„A magyar pénzt „keres”, a német pénzt „érdemel” (Geld verdienen), a francia pénzt „nyer” (gagner d´argent), az amerikai pénzt „csinál” (to make money). Tökéletesen jellemző kifejezések.

A szegény magyart mintha látná az ember, hogyan keresi a pénzt, melyik bokorban találhatná meg, a jámbor németet, ahogy izzad, dolgozik kézzel-lábbal, míg megérdemli azt a pénzdarabot, a könnyű vérű franciát, ahogy kockáztat és nyer, ha akad egy másikra, aki veszít; míg a nehéz vérű yankee ül egy helyben, s körmét faragva csinálja a pénzt.” – írja Jókai Mór (Ötven év visszhangja).

Vajon mit írna bölcs Jókai mester, ha napjaink magyar valósága ihletné őt megszólalásra? Miként jajdulna fel, látva azt a sok kesergőn keresgélő, nyomorult magyar embert? Akik roppant igyekezettel, önmagukat nem kímélve próbálnak túlélni szociálliberális ámokfutást, külhoni válsággal cifrázott országrontást?

Lehet, hogy pennáját vagy eldobva nemzeti gyászba borulna - vagy éppen ellenkezőleg, szent haragra gyúlva egyenesen vitriolba mártaná azt a bizonyos írószerszámot? Nem tudom, de ismerve közügyek iránti fogékonyságát, néma biztosan nem maradna.

Mert mi csak keresünk és kutatunk, de bizony egyre csak kevesebbet találunk. Van, mikor meg levegőt markolunk csupán. Riasztóak a jövő évi megszorító költségvetés hírei. Az elszegényedés réme fenyeget sokakat. Most már nemcsak a fizetésünk, bevételünk vásárlóértéke fog csökkenni, hanem sokunk ténylegesen is kevesebbet kap majd munkájáért havonta.

Ezt hozta nekünk hét évnyi szocialista-liberális uralkodás. Most már még több lesz a kukákban keresők-turkálók száma, s még több olcsó parizerrel töltjük meg gyomrunkat. S lehet, kérem tülekedni a kedvezményes trappista sajtért. Mások gyermekeik eltűnő iskolai étkezését keresgélhetik, ahogy a megszüntetett vasútvonalak mentén élők is leshetnek majd a vonat után.

Jókai után barátját, Petőfit fellapozva, ma is fájó a költő nagy versének igazsága (A XIX. század költői):

„Ha majd a bőség kosarából, Mindenki egyaránt vehet, Ha majd a jognak asztalánál Mind egyaránt foglal helyet, Ha majd a szellem napvilága Ragyog minden ház ablakán: Akkor mondhatjuk, hogy megálljunk, Mert itt van már a Kánaán!” .

Nemcsak az anyagiak, de a jog sem vonatkozik egyformán mindenkire. Amíg az egyik trükkökkel nagyot kaszálhat büntetlenül, addig a másikat a szőlőben kergetik a hatóságok, mert segített a szomszédnak szüretelni. Vagy értelmetlen előírások tömkelege lehetetleníti el a vállalkozását. Hajaj, messze még a Kánaán…

Október táján gyülekezeteinkben a termésért szoktunk hálát adni. Aratási hálaadó vasárnap feldíszítjük az oltárt terményeinkkel. Bányászvidéken még egy darab szén is feketéllik ilyenkor a szőlő, gyümölcs, puha cipó mellett. Égető kérdés: van-e miért ma hálát adni? Mikor ezer baj szorít? Mikor napi megélhetési gondokkal kell szembe néznünk? Hálaadás helyett szívesebben panaszkodnánk inkább Istennek.

A Miatyánkban a mindennapi kenyeret kérjük a Mennyei Atyától. Ennyit csupán. Vagyis a mindennapi szükséges dolgokat, ételt és iható vizet, tetőt a fejünk fölé, télire meleg ruhát és fűtést. Nem kérünk luxust, és nem kérünk fölösleges dolgokat. A figyelmesen végiggondolt imádság segít megérteni a mindennapi kenyér igazságát. Isten igenis gondoskodik rólunk. Gondoskodott eddig is. Lássuk meg életünkben Isten naponkénti ajándékait!

A nehéz idők pedig nemcsak az aktívabb imádkozásra szorítanak rá, hanem észre vétetik velünk az embertársat. Hogy nem vagyunk egyedül. Megsegít az Isten és van családunk is, vannak barátaink és jószomszédaink. Van kihez tehát segítségért fordulni. Megfordítva is igaz: nekem is van kin segítenem! Soha nem szorultunk rá úgy Istenre és egymásra, mint napjaink válságában! Bűn lenne ezt nem észrevenni és nem megélni.

Kis János egykori püspökünk buzdít így A méh és a galamb című versében:

„A nyomorultat veszni ne hagyjátok:

A mással közlött jó visszaszáll reátok.

Ma te vagy a szegény gyámola s bástyája,

Holnap, úgy fordulhat, te szorulsz reája.”

Lupták György