Rossz dolgok történnek mostanában velünk. Félelmetes árnyak settenkednek körülöttünk, a hideg futkos tőlük a hátunkon. Lassan már óvatosabban megyünk az utcán is, egyre többször vesszük szemügyre, ismerős vagy idegen arcok közelednek-e éppen felénk.

Ami nem vitatéma: nincs különbség élet és élet között. Nincs többet érő élet és nincs értéktelen élet. Minden emberi élet egyszeri és megismételhetetlen, Isten nagyszerű ajándéka. A magyar ember élete, a zsidó, az örmény, a cigány, az amerikai, az afrikai busman, a polinéziai bennszülött élete mind egy és ugyanaz.

Mozgás, építés, a világ felfedezése, munkálkodás, a tudás gyarapítása, házasodás, szerelem, gyermeknevelés, harsány kacagás és keserves sírás, fájdalom és vigasztalás, bottal bicegés az utcán, jóízű pletykálkodás a ház előtti kispadon – élet! Élet a rózsadombi villában, élet a parlamenti bársonyszékben, élet a szőlőtőkék között, élet a betegágy mellett, élet a gyerekek közt a katedrán, élet a kukoricaföldön, élet a gyalupad mellett – mind-mind fontos, az egyén részesedése a nagy körforgásból.

Nincs joga senkinek a maga életét mások fölé helyezni, ahogyan nincs joga mások élete fölött ítéletet mondania sem. Az élet Isten ajándéka, egyedül Ő rendelkezik vele. Ha akarja, visszaveszi, ha akarja, hosszú élettel áld meg.

Megöltek egy asszony, a lányát pedig majdnem. Döbbenet. Egy 45 éves asszonyt. Meg a 13 éves kislányát. Éjjel rájuk törték az ajtót s máris halált szórtak a sörétek. És ők már nem elsők a tragikus sorban. S most itt teljesen mellékes, hogy cigányokat ért az aljas támadás. Magyarországon, édes hazánkban, valaki felhatalmazva érzi magát, hogy életeket oltson ki, ítélkezzen olyanok felett, akik az eddigi hírek szerint csak rosszkor voltak rossz helyen.

Valaki játszik velünk… Valaki járja az országot, kémleli a faluszéli házakat. Valaki settenkedik a sötét kukoricásban, berúgja az ajtót és tüzel. Majd elfut. Valaki nagyon gyáva. Mert roppant nagy dicsőség ám, asszonyt meg a lányát megölni. Nagy bátorság, hősiesség kell hozzá… Valaki úgy gondolja, hogy a cigányok élete kevesebbet ér az övénél. Valaki emiatt tán felhatalmazva érzi magát, hogy gyalázatos dolgokra vetemedjen. Valaki talán sérelmeket akar ily módon megtorolni. Mert még ez is megeshet.

Valaki játszik velünk… Rendőrségünk teljes létszámában sem volt eddig elegendő ahhoz, hogy e gyalázatos sorozatot megszakítsa. Hallhattunk a vezetők szájából hangzatos nyilatkozatokat, melyekből egy derült ki, a sötétben tapogatóznak. Hogy azt mondja: több mint 1500 korábbi ügyről is lefújták a port, 100 milliót kap a nyomravezető, - mindezek csak az egy helyben topogást bizonyítják. Bezzeg, 2006. október 23-án, Budapesten…

Vagy a minap Várpalotán, a lakott hely vége táblánál a partoldali bokrokban megbújó traffipaxos vitéz lesett azokra az autósokra, akik ötven méterrel a tábla előtt már gyorsítani kezdtek. De a sztrádán a szabályos tempóban haladó mögött, sürgetően villogók, vagy a kereszteződés balra kanyarodó sávjából egész kocsisort megelőzők következmények nélkül száguldozhatnak.

Valaki játszik velünk… Kinek jó mindez? Kinek jó, hogy lassan félni kezdünk egymástól, szemünk sarkából kémleljük a másikat, bizalmatlanul? Kinek áll érdekében, hogy cigányok és magyarok egymásnak essenek e hazában? Valaki játszik velünk… Beszéljenek az emberek inkább a gyilkosságokról, akkor nem téma, hogyan húzzák ki lassan a lábunk alól a talajt, húzzák ki zsebünkből a pénzt, önkormányzatok, iskolák, civil szervezetek lehetetlenülnek el, és ez már rég nem mese. Előbb megaláztak és kifosztottak minket, most meg ugyanazok akarnak boldogítani.

Valaki játszik velünk… S ha minden megváltozna, és eljönne a tejjel-mézzel folyó Kánaán, mire e kis írás az olvasó elé kerül, hát akkor majd azt mondjuk: valaki játszott velünk. De mi túléltük.

Lupták György