Rosszkedvünk nyara Nyomtatás
2010. január 29. péntek, 13:17

 

Áll Ella, a cigányasszony az ajtómban és csak mondja, mondja… Ömlik belőle a panasz. Kisemmizték, nem segítették, a saját fajtája is megcsalta, az egész élete egy merő erőlködés. Sajog a cigánysága, fáj a nélkülözés, a nyomorúság, a kilátástalanság.


Már szinte kiabál velem, pedig segíteni szoktuk. Nem rám haragszik ő, hanem az egész világra, rosszkor és rossz helyre született, amin szemernyit sem tud változtatni. Majd keserűen elmegy, hogy holnap újra csöngessen egy kis kenyérért, mosóporért. Bennem meg itt ég a tehetetlenség érzése. Mert hiába könyörül meg rajta a feleségem, alapvetően a gondját nincs lehetőségünk megoldani.

 

És ily módon még sokan állhatnának az ajtónkban belekiáltva a világba bánatukat. Ott kiabálhatna az is, aki éppen elveszítette az állását s nem tudja, miből fogja törleszteni a részleteit. Sírhatnának ott a gyerekek is, akiknek pár éve az édesanyjukat temettük, a héten pedig édesapjuk ment el a párja után.

 

És sorakozhatnának mind a szívemnek oly kedves szőlőtermelők, mert a jég két hete verte tönkre a termést, mert még mindig nem fizették ki nekik a tavalyi bor árát, mert a zsivány pincészetek olasz, francia lőrével nyomják le a hazai árakat, s mert egy gombóc fagylalt áráért két liter bort lehet venni. S ott lehetne a sorban a fizetése után futó kórházi orvos és ápolónővér, mert a nagy agarral induló magáncég belebukott a kórházfenntartásba. - De akár én is odaállhatnék valakinek az ajtajába, hogy belekiabálhassam a csöndbe álmatlan éjszakáimat, megoldást kereső töprengéseimet.

 

Mert egyre több terhet cipelünk magunkban.

S mintha fogyna a segítő szándék, de sokkal inkább tán a segítő lehetőség. Egyre inkább magunk maradunk roskasztó terheink alatt. A szociális háló rongyokban, az általános pénzszűke onnan is elvesz, ahol pedig égető a szükség.

 

Haragszunk mindenkire. Politikusokra, mert nem szolgálták a közjót, bár minisztereknek nevezték ki őket. Bankárokra, mert visszaélnek pozíciójukkal. A rendőrökre, mert a tanyafeltörő bűnözők helyett inkább a gárdistákat kergetik a téren. A névtelen felelősökre, mert manipulálnak, egymás ellen játszanak ki embereket és csoportokat. Haragszunk a hivatalokra a szaporodó paragrafusokért, a növekvő bürokráciáért, az értelmetlen szabályokért. Haragszunk a korrupt hivatalnokokra, kiszolgáltatottságunk vámszedőire. És hát haragszunk a másik autósra is, mert elénk furakodott a csúcsforgalomban.

 

Meg haragszunk a szomszédra is, meg lassan már mindenkire, aki bármi módon keresztezte utunkat. Remélem, egyre inkább haragszunk önmagunkra is, hogyan dönthettünk ilyen rosszul három éve meg hét éve.

 

Kérdés, a keresztyének mit mondanak ebben a helyzetben? Hol az a hiteles, meggyőző útmutatás, amelyet meghallván az emberek a homlokukra csapnak és azt mondják: ez igen! Végre egy világos válasz! Mert amikor a mi Urunk sóvá és világossággá tett bennünket, épp erre is gondolt.

 

A probléma ott kezdődik, hogy mennyire tudjuk felvállalni a világ, az ország és benne az emberek gondjait. Tudunk-e azonosulni az ajtónkban kiáltozók nyomorúságával? Túl azon, hogy legalább meghallgatjuk őket, tudunk-e enyhíteni bajaikon?

 

Itt az idő, hogy egyéb kérdéseket félretéve, most együtt álljunk elő egy határozott krisztusi útmutatással. Mert mostanság sokkal inkább foglalkozunk belügyeinkkel, átszervezésekkel és struktúraváltással. Melyeknek remélhetőleg élvezhető lesz majd a gyümölcse is. De most gyors és határozott útmutatást vár tőlünk a világ. Ha vár még egyáltalán valamit, s nem szalasztottunk el minden esélyt.

 

Nem kérdés, hogy kötelességünk időben és okosan határozott véleményt mondani közügyeinkről. Ezen túl pedig utat kell mutatnunk. Segítenünk kell megállítanunk azt a határtalan értékrombolást, ami hazánkban az elmúlt években végbement. Mert könnyű kihúzni a talajt az emberek lába alól. Könnyű őket megfosztani nemzeti önbecsüléstől, keresztyén értékektől, a család összetartó erejétől. De újjáépíteni a lepusztítottat sokkal nehezebb. Egyesült erővel azonban lehetséges.

Mielőtt még egymásnak esnénk…

 

Lupták György