A mai harmincasok köreiben gyakori a kétely, hogy lesz e még nekik is nyugdíjuk, ha elérik az öregségi korhatárt. A mai demográfiai előjelzések szerint e század hatvanas éveire beálló népesség korösszetétele és az érvényes nyugdíjszabályok alapján aritmetikai képtelenség, hogy az addigra öregkorba jutott mai harmincasoknak az akkor majd dolgozó korosztályok elegendő pénzt tudjanak a kasszába befizetni, ami az ellátást akár a mai szinten is biztosítja.

 Minden társadalom túléléséhez szükséges elemi mentális egészség meghatározó fokmérője, hogy miként gondoskodik azon tagjairól, akik még nem, vagy már nem képesek, hogy a fenntartásukhoz szükséges jövedelmeket megtermeljék. Miként viszonyul tehát gyermekeihez és öregeihez. Az önellátó alapvetően mezőgazdaságra és a kiszolgáló ágazatokra épülő társadalmakban ez a képesség évszázadokig megvolt. Született és felnőtt elegendő gyermek és az öregeket sem rakták ki a Tajgetoszra, hanem gondoskodtak róluk. Nem a kor, hanem az egészségi állapot határozta meg, hogy ki, mit és mennyit dolgozik.

Az idősekről és a fiatalokról való gondoskodás alapvetően családi keretekben valósult meg. Több generációs volt a családi együttműködés. (Székelyföldön családban élő aktív ükanyával is találkoztam.) Az évezredes székely rendtartás szerint, ugyanis a negyedik, vagy azután született gyermek feladata volt a szülők gondozása, amiért viszont a gyermek a szülői vagyon örökébe lépett. A korábban születetteket a szülők és a rokonok (keresztszülők) csekélyke indulóvagyonnal (nászajándékok) látták el. A társadalmi méretű önfoglalkoztatás együtt járt az élethosszig tartó szervezett és társadalmi normává szépült öngondoskodással. Az eredeti tőkefelhalmozás robbanásszerüen számolta fel az önfoglalkoztató és önfenntartó modellt. Kezdetekkor ez a korabeli Angliában a kistulajdonosok földjükről való elűzetésével járt. Az egyik oldalon megjelent a foglalkoztató tőke, a másik oldalon pedig az önfoglalkoztatásra alkalmatlanná vált és tett, vagyontól teljesen megfosztott tömeg. A tőke hatékonysága (versenyképessége) éppen attól függött a legnagyobb mértékben, hogy miként tudja a béreket a minimumra nyomni, lévén a kezdetekben a termelés rendkívül munkaigényes. A legalsó bérhatár a foglalkoztatottak személyes legelemibb napi túlélését biztosító bér lett. Ha a munkavállaló leesett a lábáról, vagy ha kiöregedett, vagy a családok eltartott gyermekei magánügynek számítottak. A rövidtávú profitérdek rengeteg szociális konfliktust termelt és akadályozta magát a hatékony termelést is, a fellépő sztrájkok, lázadások miatt, vagy a terjedő népbetegségek okán.

A társadalmi hatékonyságot akadályozó állandósuló konfliktus szülte meg a társadalombiztosítási modellt a 19.század közepén Németországban, ami részlegesen legalább piacgazdasági választ adott a felmerült gondokra, amikor az egészség és öregségi biztosítás rendszerét létrehozta a munkavállalók és a munkaadók közös tehervállalása mellett, tőkefedezeti alapon, amikor a közös kockázati kasszában felhalmozott tőke hozamaiból folyósítják az ellátásokat. Hazánk egyike volt azon országoknak, akik a modellt először a közszolgálatban, majd terjedő módon a termelő ipari szektorokban is már a 19. században alkalmazta. A faluk világa azonban maradt továbbra is az archaikus önfoglalkoztató, önfenntartó modellben. A második világháború utáni kommunista berendezkedés az államosítást a nyugdíjalapokra is kiterjesztette, vagyonukat elkonfiskálta. Megszűnt a tőkefedezeti alapon történő ellátás. Az erőltetett iparosítás százezrével szívta a városokba a fiatalabb korosztályokat nem utolsó sorban azért, mert a hagyományos falusi lét alapjait szintén szétzilálták, az önfoglalkoztatásra képes gazdaságokat kuláknak minősítették, a nagybirtokokat államosították. Az átalakulás következtében hatalmas tömegben maradtak öregek falun ellátás nélkül, mert a hagyományos többgenerációs modell felszámolódott. A városokba áramló nagytömegű új munkavállaló befizetéseiből viszont nem csak a folyó nyugdíjak kifizetésére jutott, de szépen elvont azokból a folyó költségvetés is. A nyolcvanas évek közepén véletlenszerűen nyilvánosságra került a szociális kérdésekért felelős kormánytényező (miniszterelnök helyettes) kijelentése, hogy a nyugdíjkassza akkori egyenlege még hatmilliárd forint volt, ezzel támogatta az akkor is már deficitet halmozó államkasszát. A második világháború után kialakult demográfiai robbanás nem csak a háborús emberveszteségeket pótolta, de jó félmillió embertöbbletet is produkált. Jó harminc éve azonban végzetes trendforduló következett be és azóta növekvő mértékben több az éves elhalálozás, mint a születés. Ebből már a nyolcvanas évek közepétől jól látható volt, hogy az „innovatív” kirovó-elosztó nyugdíjmodell előbb- utóbb bukni fog, a történelmileg bevált tőkefedezeti modellre a visszatérés pedig már lehetetlen. A kilencvenes évek balliberális kísérlete a részleges kötelező visszatérésre pedig hasonlatos volt arra a közlekedési szabályozásra, ahol a balra hajtsról az áttérést részlegesen akarták volna megvalósítani, először a motorkerékpárok esetében. Az utólagos tapasztalat azt mutatja, hogy a modell nem volt más, mint egyfajta klientúra építés, ahol a biztosítottak garantáltan karambolt szenvedtek. A mai harmincasokat joggal aggasztó kilátástalannak tűnő helyzetben  nem marad más, mint ismét a tradicionális és egészséges társadalom felfogáshoz fordulni, abból kiindulni, hogy ismét alkalmassá kell tenni a családokat arra, hogy gyermekeiről és öregeiről gondoskodjanak, mint ahogy az évszázadokig volt az archaikus társadalmakban. A  gyermekvállalást növekvő mértékben el kell ismerni jogos költségnek és az adóztatás alól ki kell vonni. Ne állami transzferek, hanem a megkeresett jövedelem biztosítsa első sorban a gyermeknevelés költségeit. A transzferek legyenek csak a szociális gondoskodás részei, azok esetében, ahol a családban megtermelt jövedelem nem nyújt fedezetet a gyermeknevelésre.

Mindazok a családok, akik saját költségre, vagy részben transzferek segítségével, de adófizető állampolgárokat nevelnek, részesedjenek közvetlenül is nyugellátásukban azokból a befizetésekből, amiket munkavállaló gyermekeik tesznek. A gyermekáldástól objektív körülmények miatt távolmaradóknak is van megoldás, örökbefogadás révén, vagy úgy, hogy jövedelmükből folyamatosan felajánlanak állami gondozottak részére. Hamis a vélekedés, hogy a mai harmincasok nyugdíjproblémái még nincsenek a nyakunkon. Igenis ott vannak. Ők még vállalhatnak egy, vagy két újabb gyereket, ha a feltételek világosak lesznek, és ezzel példát is adhatnak az utánuk jövő korosztályoknak. Ők azok, akik a drámai demográfiai trend visszafordítását megkezdhetik ma. A harmincasok szülei a mai nyugdíjasok, tehát már a pozitív példát is láthatnák, miként áll vissza a generációk folyamatossága, miként kap ismét lábra az élet társadalma a halál társadalma felett. A problémával való szembenézés azért is fontos, mert ez elemeiben rengeti meg a ma uralkodó közgondolkodást és közbeszédet, viszont lendületet ad a társadalom tartópilléreinek, a dolgozó, családban élő, ma is gyermeket nevelő embereknek. Igyekezni azért is kell, mert a modell csak fokozatosan hozható működésbe, a szerzett jogok csorbítása nélkül, oly módon, hogy a kedvezményezetteknél a jövőbeni nyugellátások dinamikusabban emelkedjenek, mint azoknál, ahol a generációs lánc megszakadt. Sietni azért is kell, mert számolni kell azzal is, hogy az újszerű megoldásokat nemtelen támadások érik a hazai és külföldi médiában, hasonlóan minden eddigi átalakításhoz. Hatékonyan viszont a rendszer csak akkor tud működni, ha garantáltan több generáció alatt is életben marad. Ehhez pedig minősített többségi, esetleges alkotmányos védelem is kell a kulcsjelentőségű jogszabályoknak, ami nem csak kötelező szülőtartásról szól, de ehhez automatikus pénzügyi biztosítékkal is szolgál. Amint harminc év kellett ahhoz, hogy eljussunk a kérdés megfogalmazásához, hogy lesz e nyugdíja a mai harmincasoknak, legalább harminc év kell ahhoz is, hogy biztosítható legyen a ma gyermeknevelő harmincasok tisztességes nyugdíja. Éppen akkorra, amikor ők is nyugdíjba lépnek. Ha nem is eredeti formájában, de visszaállhat az archaikus rend, ahol az idősekről legalábbis részben saját gyermekeik gondoskodnának, és egyben ők vállalják alapvetően saját költségükre a gyermeknevelést is. Akik meg nem teszik magukévá a túlélés örökéletű szabályait azok, a társadalom szolidaritására lesznek utalva. 

Boros Imre közgazdász