Évek óta igyekszünk a szükséges élelmiszerek többségét közvetlenül termelőktől beszerezni, ahelyett, hogy hatalmas bevásárlókocsikkal szlalomoznánk a divatos bevásárló központokban.

 Az eredeti forráshoz való ragaszkodásnak nálunk mély és szerteágazó gyökérzete van, aligha lesz kiszárítható, és jó szerencsével még unokáinkra is átöröklődik. Mindenekelőtt a hagyományt és az ahhoz kapcsolódó tapasztalatot emelném ki. A mai napig felejthetetlen számomra a nagyszüleim portáján készült paprikás csirke, a roppanós zöldpaprika, vagy éppen a diós, vagy mákos kalács, de nem feledném a szomszédban beszerzett mézet sem. A frissen fejt tejet csak leszűrték és tőgymelegen máris iható volt.

Még fellelhető néhány család azok közül, akik ápolják a hagyományt, és minden nehézség ellenére fenntartják, vagy éppen újra elkezdik a hagyományos jó minőségű élelmiszerek előállítását, azaz gazdálkodnak. Szólni kell arról is, hogy a termelőnél nincs tartósítószer, vagy a nála vásárolt gyümölcsből házilag készített szörpnek, vagy lekvárnak nem kell a gyümölcstartalmát külön mérni, mert az egész az. A háznál vágott sertésből készült kolbászból, májasból, hurkából is hiányzik a szója. Nincs színezék, ízfokozó, csak jó íz, nincs csalás, nincs ámítás, öles méregdrága reklámok sem. A rendszerváltás után viszont törvényeink és túlbuzgó hatóságaink minden tőlük telhetőt megtettek, hogy e - szerintük ósdi - világ végképp letűnjön, és adjon helyt modern plázagyönyöröknek. Eközben százezrével tűntek el vidéki munkahelyek, szűntek meg egzisztenciák, megjelentek vidéken is a fedél nélküliek. Miközben az ugyancsak EU tag Szlovéniában legálisan főzték otthon a pálinkát, mérték ki a saját termésű bort, vagy dolgozták fel a háznál nevelt sertést termékké és vitték a piacra, nálunk az „egészségünkért aggódó” hatóságok tűzzel-vassal irtották a termelői piacot, bírságoltak, büntettek. Az elmúlt két év hozott némi pozitív változást. Ma már felszedhetik a családok a korábban rothadásra ítélt gyümölcsöt, és abból saját szükségletre főzhetnek pálinkát. A sertéstartóknak is engedélyezték, hogy szigorú állatorvosi felügyelet mellett korlátozott számban levágják állataikat és értékesítsék a terméket. Szaporodnak a termelői piacok is, ahol találkozhat a vevő az őstermelővel. Tejet is lehet beszerezni közvetlenül, kerülendő a fehér színű megalvadásra is képtelen folyadék fogyasztását. A hatósági beidegzettség (és a részünkre mások által diktált törvények) azonban nem változik egyik napról a másikra. Ennek igazolására- sok egyéb mellett- szolgáljon a következő. Egyik sokoldalú mezőgazdasági tevékenységgel foglalkozó hagyományos őstermelő ismerősömmel történt az eset. A család földet művel, ahol gabonát, kukoricát termel, de vannak kertészeti termékeik, gyümölcs is. Fő termékük a tojás, amit a saját termelésű gabonából készült tyúktápok felhasználásával állítanak elő. Szóval valami olyanféle gazdaságot vezetnek, ami régen is sok lábon állt és meg tudott élni 30-40 hektáron.

(Ma ez lehetetlen, mert a termelők el vannak zárva a fogyasztótól, tőlük az ipar és főként a finanszírozás szedi le a hasznot) Ismerőseim a tojást és más termékeiket közvetlenül a fogyasztóknak értékesítik. Az általuk megművelt egyik nagyobb táblába beleszorult valami véletlen adminisztratív ügyefogyottság következtében félhektárnyi állami föld is. Eddig ezt is művelték bérleményként. Talán jótékony álmot látva a hatóság kérte őket, hogy vásárolják meg azt a fél hektár földet. Természetesen ők is így látták jónak, és elkezdték a „folyamatot”. A hatóság kérte őket, hogy az általa megyei szinten kijelölt két becsüs valamelyikével értékeltessék fel a területet. Meg is tették, ez került 100 ezer forintba. Ez nem volt elég, ezért a hatóság maga is kiküldött egy becsüst, aminek a hasonló nagyságrendű költségét is rájuk tukmálta. A java csak ezután következett, mert szerződést is kellett kötni. Ehhez Zalában a hatóság nem talált megfelelő ügyvédet, ezért Györből küldtek. Zalában jelenleg több mint ötszáz ügyvéd van bejegyezve. Ügyvédi díj, kiszállási költség, természetesen a vásárlót terheli. Szóval amint mondani szokták, a leves sokkal többe került, mint a hús. Ha azt hinnék, hogy ezzel vége a történetnek, tévednek. A papírok szépen a hatósághoz kerültek, de hónapok óta se kép, se hang, pedig az idő sürget. Ha ők a tulajok végre, akkor nem kell bérleti díjat fizetni. Ha le akarjákhívni majd a földalapú támogatást, nyilatkozni kell, hogy tulajdonosként, vagy bérlőként teszik. Ha ez nem stimmel, bukhat a teljes földterületükre vonatozó igényük, mert az EU szigorú és büntet ugyebár, nem is beszélve a magyar hatóságról. Felmerül a kérdés, lehetett volna ezt egyszerűbben is és mégis jogszerűen intézni? Bizonyára igen. A helyi jegyző földhivatali információra támaszkodva kiadott volna egy érték tanúsítványt a fél hektár értékéről. A hatóság pedig adott volna egy szerződéses formanyomtatványt, és saját jogászával elkészíttethette volna a szerződést és a tulajdonba adást. Ja, a törvényt sem így írták meg? Vajon kik írták, és kik ellenőrizték, hogy mit írtak? A produktum selejt, több a kára, mint a haszna. Akinek segíteni akar, annak inkább árt. Még szerencse, hogy vannak hatóságaink tele jóindulattal, szaktudással, figyelmességgel és főként empátiával, akik a törvényt a legterhesebb módon alkalmazzák.