Nixon hajdani elnök külügyminisztere Kissinger mondta, hogy bajban van, ha fontos ügyben kell Európába telefonálnia. Nem tudja ugyanis, hogy hirtelen kit is tárcsázzon. A kijelentés arra utalt, hogy bár létezik már az Európai Unió, de az nem állam, még csak nem is jogképes jogi személy, és akkor még nem volt elnöke sem. 

A Bizottságnak meg nem volt (és ma sincs) jogköre több országot is érintő ügyben döntést hozni, valójában kormánynak sem volt tekinthető. Az EU éves költségvetése pedig még az éves Bruttó Társadalmi Termékének 1%-át sem éri el. Mivel a közösség nem jogi személy, hiteleket sem vehet fel. Mindezt azért monda Kissinger, mert fájlalta, hogy fontos, a világkereskedelmet, a világ pénzügyi rendszerét, valamint a biztonságot érintő  kérdésekben a világ legnagyobb egységes gazdasági blokkjában az EU-ban nem volt egy főtárgyaló partner. 

Magam is jelen voltam a magyar parlamentben, amikor Bzserzinski a világ biztonsági helyzetéről tartott előadása keretében elmondta, hogy a világ bármely országában fellépő fegyveres konfliktusra egyedül az Egyesült Államok képes időben reagálni. Elmondása szerint, náluk egy nap leforgása alatt tízszer akkora fegyveres és azonnal bevethető erő mozgósítható és küldhető a helyszínre, mint Európában. Jellemző példa volt erre a korábbi Jugoszlávia felbomlásának folyamata. Milosevics ugyanis nem volt hajlandó önként lemondani arról a délszláv birodalomról, amit a jogelőd jugó politika ölébe éppen amerikai igenléssel pottyantottak még az első világháború után, és a válság kitörésekor még a korábbi amerikai követ, későbbi külügyminiszter helyettes is úgy foglalt állást, hogy nem eshet szét. Nem is esett, ameddig az amerikai légierő is úgy látta jónak. Szóval Európa még egy kis balkáni konfliktus rendezésére sem volt alkalmas. Európában nem volt főnök, ezt világpolitikai események sora bizonyította. Anglia, Spanyolország, Olaszország függetlenül a kormányaik politikai színezetétől, azonnal felsorakoztak az USA mellé az iraki intervencióban, míg éppen a korábban mindig hűséges Németországban egy szocdem kancellárnak voltak komoly ellenvetései. A közelmúlt azonban bebizonyította, hogy a válsághelyzetek közé nem lehet egyenlőségjelet tenni. Más válságok esetén Európában nem került elő az igazi főnök, de ha eljön az igazi válság, akkor mégis előbújik. Erre szolgál példával az immár több, mint negyedik éve dúló nemzetközi pénzügyi válság, ami mára általános hitelválsággá, az európai pénz az euró válságává terebélyesedett. Ma magának az Európai Uniónak a további sorsa függ azon, hogy ezen a válságon miként lehet úrrá lenni. Az Atlanti Óceán telefonkábelein zajló telefonbeszélgetésekből mára kiemelkedik gyakoriságával Timothy Geitner amerikai pénzügyminiszter (korábbi FED New York elnök) és az Európai Központi Bank elnökének Draghinak a beszélgetései. Nem csak számosságukat, de időtartamukat is illetően. Arról nincs pontos ismeret, hogy a hívásokat ki és hányszor kezdeményezte. Volt, és van is miről beszélgetniük. Biztos volt szó arról, hogy Draghi adjon számolatlanul pénzt a bankoknak 1%-ért, hogy a görög részleges adósság  leírásból adódó veszteségeket kárpótolhassák olcsó forrásokkal. A korábbi ECB elnök ugyanis ilyesmiről hallani sem akart. Azt is megbeszélhették, hogy vásárolja csak az ECB az euró zóna államainak kötvényeit, ha azokat a piacon már nem lehet eladni, vagy csak nagyon drágán. A korábbi erről sem akart hallani. Az amerikai FED viszont már havonta vesz 40 milliárd dollárért olyan papírokat, amik soha napján fognak fizetni és ad értük készpénzt. Talán Geitner már azt is Draghi fülébe súghatta, hogy miért kell Európában bankunió, meg támasztékként fiskális unió, meg hogy előbb, vagy utóbb legyen euro-állam is, ami majd a bankokért mindig helytáll. A Geitrer-Draghi diskurzusokból az jött ki, hogy az ECB-bár mögötte nem áll államalakulat - hasonuljon a Federal Reserve-hez, aminek legnagyobb egységében New Yorkban éppen Geitner volt a válság kitörésekor a főnök. Ez a bank adott gigantikus likvid kölcsönt az ingatlanhitelezők részvényeit shortoló Goldmann Sachsnak. Talán az sem lényegtelen, hogy Draghi is történetesen korábban Goldmann ember volt. Geitner megtalálta az európai nagyfőnököt. Őt meg a Goldmann Sachs találta meg jó időben, hogy segítsen az akkor éppen pénzügyminiszter ugyancsak korábban évtizedekig volt Goldmann Sachsos főnök-társtulajdonos pénzügyminiszternek Paulsonnak a fáradozásában, hogy a hajdani cége által lángra lobbantott pénzügyi válság ne terjedjen az USA-ban futótűzként. Most meg arról van szó, hogy meg lehet-e azt állítani Európában, s ha igen, milyen áron. Igaznak tűnik a mondás, hogy annak, aki a pénzforgalmat a kezében tartja, törődnie sem kell azzal, hogy kik a választott miniszterelnökök.