Az Európai Unió Bizottságának elnöke legutóbbi hivatalos nyilatkozatában megállapította, hogy az immár négy éve csitulni nem akaró válságot a nemzetközi bankok felelőtlen piaci viselkedése okozta. 

A kijelentés olyasmit tett át a korábban politikailag nem korrekt  kategóriából a közbeszédbe, ami már engedélye nélkül is régóta ott van. Tette ezt Barroso azért, mert tovább ezt tagadni már értelmetlen, és mert a válság megoldásért kiált már négy éve. Nyilatkozatában kitért a megoldási javaslatokra is: bankuniót, egységes EU szintű bankfelügyeletet, fiskális uniót akar. Kimondta az eddig kimondhatatlannak tartott kulcsszót, a föderációt is. A föderáció eddigi kimondhatatlansága abban rejlik, hogy az EU alapító atyái az önálló nemzetek Európáját álmodták meg, a föderáció pedig, akárhogy is csűrjük-csavarjuk a dolgot, Európa államot jelent, szóval letérést az alapítók által kijelölt útról, a tagállamok önálló döntési jogosultságának feladását. Kutyaharapást szőrével akar gyógyítani, a bajba került európai együttműködést sokkal magasabb szintre helyezné. Javaslatát anélkül teszi meg, hogy ezt megelőzően a bankrendszer felelőtlenségeit, mint válságokozót konkréten megjelölné, és a vétségek megszüntetésére tenné meg javaslatait. 

A bajba került kevesebb Európa helyett több Európát óhajt az elnök úr, azaz több teherviselőt a bajok orvoslására, amiket a banki felelőtlenség okozott. Szó azonban véletlen se essen a felelőtlenségekről, amik a bajok forrását képezik. Főként ne arról, hogy ezeket a bajforrásokat lehet-e, és ha igen, miként lehet orvosolni. Barroso helyett a hozzám hasonló szaporodó számú „akadékoskodókra” hárul, hogy a bajforrásokat megjelöljük, valamint megoldási javaslatokat is tegyünk, mozgósítsuk e fontos ügyben a civil társadalmat. Barrosonak szólnia kellene arról az égbekiáltó ellentmondásról, ami abból adódik, hogy a világgazdaság (és főként az Euratlanti térség) pénzellátása ismeretlen tulajdoni szerkezetű magán bankrendszertől a Federal Reserve System-től függ, amit még gazdaállama, az  Egyesült Államok sem képes teljes körben ellenőrizni. Az európai pénzellátás korábban is a dollártól (eurodollárok) és ma is az eurón keresztül ettől az ellenőrizhetetlen intézményrendszertől függ. Említést kellett volna tenni nyílt, a hivatalos piaci szabályokat is semmibe vevő magatartásokról, amiket a „piac” szereplői az elmúlt évtizedben elkövettek. A hiteles helyett csalárd hitelminősítői eljárásokról, a hitelminősítők és pénzügyi befektetők tulajdonosi összeférhetetlenségéről, a világpiac vezető referencia kamatlábainak manipulálásáról. Beszédében mindenképpen ki kellett volna térnie arra is, hogy a válságot ezek a gátlástalan ügyek okozták. 

El kellett volna magyaráznia a laikus közönségnek, hogy nem igaz a sokat hallott tanmese, hogy a nemzetgazdaságok költségvetési hiányát és felhalmozott adósságát maguk az állampolgárok okozták, mert sokkal többet fogyasztanak, mint amit megtermeltek. (Nálunk ez a hamis lemez már negyven éve forog a korongon.) El kellett volna mondania, hogy a pénzügyi egyensúlytalanságokból az országlakóknak a legcsekélyebb haszna sem származott, de a finanszírozók a megemelt kamatok és az árfolyamok rapszodikus mozgásán keresztül milliárdokat húztak ki az országokból, akiket a tönkretétel után még végső felszámolással is fenyegetnek. Lásd Görögország példáját, ahol már odáig merészkedtek, hogy az ország területéből is megkíséreltek területeket kihasítani, szigeteket az adósság fejében elbitorolni.

Sok egyéb mellett számot kellett volna adnia arról a sok ezermilliárd euróról és dollárról, ami adó elől adóparadicsomba menekülve adja ma a globális gazdaság tőkéjének gerincét. Ez a tőke hirdet versenysemlegességet azokkal, akik otthon leadóznak és követel magának adómentességet, ha valahol megjelenve hajlandó éhbér közeli szinten ”munkahelyeket teremteni”. Rendszerint ott, ahol ezeket korábban megszűntette. Barrosonak ezekről az ügyekről kellett volna beszélnie, ha valóban reformálni óhajtja Európát. Mindenképpen arról, hogy miként kellene a kisíbolt pénzeket ismét visszaterelni oda, ahonnét azokat kisíbolták, hogy aztán az adó meg legyen fizetve, és tényleg legyen versenysemlegesség. Ő azonban ezeket az ügyeket kerüli, mint ördög a szentelt vizet. Víziója mégis a több Európa. Mindenek előtt a Bank-Európa a kedvence, valamint a fiskális (költségvetési) unió. Ennek keretében ugyanis elvonnák az országoktól a jogot, hogy maguk döntsenek arról, hogy mire költik az adókat. Azt már Európa mondaná meg, azután, ha kiszámolta,  hogy a bankoknak minden cent kamatot kifizették. Ha ezek után is bakizik némelyik bank, legyen majd bankmentő alap is, meg közös bankfelügyelet, aki meghatározza, hogy mennyit szavaznak meg az aktuális bankmentésre. Azért is kell a közös bankfelügyelet, hogy még csak véletlenül se jelenhessen meg újabb intézmény a pályán, más, mint aki „kívánatos”. 

Természetesen mindezek tetejébe szinte kívánkozik egy föderatív berendezkedés, ahol a föderáció tagjai majd rendelkeznek mindazokkal a pénzügyi forrásokkal, ami a bankrendszer igényeinek kielégítése, a kamatok kifizetése és az aktuális bankmentések után megmarad. Mi magyarok rendelkezünk, ha nem is föderatív, de duális berendezkedésű állam történelmi tapasztalataival. Akkoriban azonban nem a mai felelőtlenségekkel terhes pénzrendszer működött. A duális állam mindkét szereplője abból gazdálkodott, amit adóként összegyűjtött. Ebből csak a közös költségeket (külügy, hadügy) kellett a közös kasszába befizetni. A többiről Bécsben és Pesten döntöttek a parlamentek. Barroso azt ajánlja nekünk reformként, hogy a nemzetenként összegyűjtött pénzből először markolják ki részüket a bankok, majd ami megmarad, abból gazdálkodjanak az államok, mind ha a bankokat, mindenkinek a hátán kellene cipelnie, mint eddig is a válságban, csak ezután már föderatív alapon. Barroso ajánlata érthető, ha tudjuk, hogy ma az EU vezetői inkább a bankok kiválasztott emberei, mint az európai választóké. Ideje Barrosot a lovon megfordítani, mert ha nem figyelünk rá, még végzetesen rossz irányba viszi a lova, és vele minket, Európát.