A hazai közbeszéd régóta a pillanatnak él. Nem támaszkodik felhalmozódott tapasztalatokra, még a közelmúlt tapasztalataira sem. Erre pedig nagy szükség lenne, azért is, hogy tisztán lássuk, miként kínozzák immár negyedszázada a magyar társadalmat sajátnak hitt nemzeti valutával.

A szorítás már a rendszerváltás előtt elkezdődött, amikor hitel válságba torkolló eladósodottságunk (1982) következményeként a forint kamatok nagyságrendet emelkedtek. Ez eredményezte, hogy a forgóeszközeiket az MNB hiteleiből fedező állami és szövetkezeti vállalatok éppen a rendszerváltás előtt váltak piaci forgalmi értéküket tekintve értéktelenné, hiszen hasznukat a magas kamatokkisöpörték. Az MNB ezzel kompenzálta részben a mérlegében évek óta akkumulálódó veszteségeket. A veszteségeket viszont az adósság és tartalékdevizákon végrehajtott balsikerű spekuláció okozta. A befektető jövőben remélt és mennél gyorsabban realizálható profitszerzési esélyt vásárol, azonnali veszteséget csak roncsáron. Az 1987-es bankreform és az 1991-es jegybanki és kereskedelmi banki törvények a sokáig rejtve maradt veszteséghalmozódást gyorsították és dobták olcsó martalékul a magyar versenygazdaságot bankostul, biztosítóstul, cégestül külföldi privatizátoroknak. Ami magyar tulajdonosi kézen maradt az még regionális jelleggel sem volt versenygazdaságnak inkább csak bozótgazdaságnak tekinthető. 

A monetarista szőnyegbombázás alóli szabadulásra először 1998-2002 között nyílt reális esély. Az államkassza eladósodása tartható szintre mérséklődött, a háztartások adóssága csekély volt, a csökkenő kamatok esélyt adtak, hogy a hitelek gazdasági növekedést tápláljanak. 2002-ben realitás volt, hogy hazánk is 2007-09 között az euró zónához csatlakozhat és megszabadulhat a kamat és árfolyam terrortól. Medgyessy volt miniszterelnök az esélyről 2003 elején még nem mondott le. A rövidre szabott növekedési szabadságot a ballib-kormány és a jegybank közös akarattal 2003- tól ismét visszalendítette a másfél évtizedes pangási kerékvágásba, ahol azóta is szenved. A forint ellen agitáltak, ami kiváltott egy nagyarányú tőkemenekülést. 

2003-ban újabb árfolyamrombolás és drasztikus jegybanki kamatemelés következett. Az eladósodás ezúttal senkit nem kímélt. Reális kiutat csak a hazánkban működő exportmultik találtak olcsó devizahitelek révén. Az államkassza és a háztartások egyaránt nyakig  úsznak az adósságban. A háztartásokra és a hazai vállalkozásokra tukmált menedéknek hirdetett devizahitelek pedig még a méregdrága forinthiteleknél is nagyobb csapdát jelentettek. A hitel felvételkor a háztartások és a cégek a beetetésre szánt olcsó csali kukoricával (svájci frank és euró) együtt a horgot is bekapták, ami százával, ezrével vetette őket partra a forintrombolás miatt megnövelt költségek révén. A jegybank, mint az ország pénzforgalmáért felelős, jogilag független intézmény azóta sem csinál mást,mint a hazánkba különféle jogcímeken beáramló deviza összegeket címkézi át forinttá, azaz olcsó kamatozású euróból ipari módszerekkel varázsol méreg drága forintot. 

A forinttá történő átcímkézésre váró eurók egyetemlegesen külföldi érdekeket testesítenek meg. Részint olyan nagycégekét, akiknek azért van forintra szükségük, hogy a nálunk működő cégeikben bért fizessenek, de ezt nem óhajtják méregdrága forintból inkább olcsón megszerezhető euró hitelekből fedezni.

Forint kell azoknak is, akik a drága kamatozású forintban jegyzett hazai papírokból kívánnak hasznot húzni. Forint kell ahhoz is, hogy magának a forintnak az árfolyamát a szereplők kedvük szerint mozgassák. A pillanatnyilag tétlen (spekulatív) forintok viszont az „MNB szállodában” pihenhetnek, szállásköltséget nem kell fizetniük, inkább nekik fizet remek kamatot az MNB. A folyamatosan vonzó jegybanki alapkamat állandó izgalomban tartja a spekulatív tőkét. A jegybankról alkotott klasszikus fogalmak másutt nem, de az MNB esetében rég idejét múlttá váltak.

Tévhit mára, hogy a jegybank a kereskedelmi bankok céghiteleit refinanszírozva forintot bocsát ki. Egyebek mellett azért sem, mert már maguk a kereskedelmi bankok sem fogadják be a cégek hitelkérelmeit még magas kamatok mellett sem. Nagy a cégek kockázata mondják, amit nem szabad vállalniuk. Ha nincs céghitel forintban, akkor nincs mit refinanszírozni. Tiszta a sor. A jegybankba helyezett pihengető kereskedelmi banki forint nem kockázatos, jól fizet és halomra áll ott az euró, ha éppen menekülni kell az országból. A cégek váltóinak refinanszírozása mellett az állam adósságának finanszírozása meg végképpen tilalmas. Azt csak az USA-ban és az euro zóna országaiban szabad. Az is tilos, hogy a már forgalomban lévő piaci állampapír állományokon a jegybank intervenciós jelleggel vásárlásokat, és eladásokat eszközöljön, indirekt befolyásolást gyakoroljon a kamatszintre. Máshol ez része a jegybanki pénzpolitikának nálunk nem. Nálunk csak alapkamat létezik annak is csak az emelése. Az a fontos, hogy az mindig jóval az infláció felett legyen akkor is, ha mindenütt  másutt messze az infláció alatt van.2003-ban a jegybank gyilkos „történelmi” lépést hajtott végre. Egyrészt elzárta az országot az olcsó finanszírozást jelentő euró bevezetése elöl azzal, hogy mesterséges tőkemenekülést okozott, de megnyitotta annak útját, hogy a hazai szereplőket hosszú időre méregdrága hitelekre kárhoztassa, akár forintban akár devizában kívánnak kölcsönt felvenni. 

Mindenki „érdemei” szerint juthat hitelhez. A hazánkban működő multik olcsó euróhoz, a hazaiak pedig drága euróhoz, aminek időnként euró, máskor forinthitel a neve. A forint a jegybanki politika miatt nem más, mint a hazaiaknak kitalált drága euró. A multik tőkéből és olcsó hitelből növekedhetnek, a magyarok meg nőjenek csak tőke nélkül, és drága hitelből. A jegybank szerint ez a „versenysemleges” pénzpolitika. Annak érdekében, hogy ez továbbra is még hosszú ideig így maradhasson, ölti magára páncélzatát az IMF-EU tárgyaló delegáció oldalán honi hadsegédével a módosított jegybank törvénnyel büntető jogi értelemben is vezetői tekintetében hazánk törvényeitől teljesen független Magyar Nemzeti Bankkal. Minket azért korhol, hogy nem látja a gazdasági növekedést, amivel az adósságteher kinőhető, miközben mindent megtesz, hogy ez be ne következhessen.