Két oldalról szorít a globális harapófogó

Sok szó esik az Európai Uniót sújtó pénzügyi válságról. Napvilágra kerülnek váltig tagadott pénzuralmi-politikai összefonódások. 

Már a német Alkotmánybíróság is kifogást emel éppen a demokrácia védelmében az euró mentés módszerei ellen. Neoliberális ikonnak számító Nobel díjas közgazdász hangoztat néhány hónappal korábban eretneknek minősített nézeteket. A „pénzcsúcson” is valami mozog már, de a mély még hallgat, pedig arról is érdemes szólni, mert örvénylései nem kevésbé veszélyesek. A gazdasági mélyrétegek konfliktusos témáit ma a közvélemény közönnyel hallgatja, mint amilyen megvetéssel illette nemrég a magas pénzügyi valóság feltáróit, a közelmúlt „összeesküvés hívőit.” Ha az EU által szorgalmazott tyúkketrec ügy, a komfortos sertésférőhelyek témája, avagy a családi alapú pálinkafőzés elleni uniós rohamokról jön hír, a hazai közönség legfeljebb mosolyra húzza a száját. Pedig ennél sokkal több figyelmet érdemelnek ezek az ügyek. Itt is globalista érdekek írnak szabályokat, mint a pénzügyi szektorhoz. Mi több, ezeket a szabályokat is éppen ők, a pénzügyérek vezénylik. Tekintsünk át néhány aktuális gazdasági mélyréteget. Nyakunkon a sürgetés több uniós tagországgal egyetemben, hogy ki kell dobni a régi tyúktojató ketreceket. Aki nem teszi, azt ki kell iktatni a piacról, vagy az ország sorban állhat kötelesség szegési eljárásért. Az intézkedés mögött az húzódik meg, hogy vannak már bőven, akik belépnek majd az ellehetetlenített tojástermelők helyére. A legutóbbi ketrec mizéria alkalmával (éppen húsvét előtt), az EU-n kívülről jött be milliárdjával a tojás. A kutya sem vizsgálta, hogy a tyúknak mi a viszonya a ketrechez. A sertéseknek is jár jóléti szolgáltatás az EU szerint. Nem mindegy, hogy milyen az ól padozata. A lényeg az, hogy úgy nem jó, ahogy van. Újat kell csinálni, jó pénzért. Ez a merénylet már sokadik a hazai sertéságazat ellen. Az eddigi áldozat tízmillió sertés és rengeteg magyar munkahely. Hazánkat eddig egyik attak sem kímélte. Eddig is csak olyan ól volt építhető, ami palotának is beillik. Almozott tartáshoz is kibetonozott és szigetelt trágyatároló kell. (Mintha a trágyának nem az lenne a rendeltetése, hogy pótolja a talajerőt, az alomnak meg, hogy felszívja a nedveket.) Ezen felül még trágyalécsorgásra  külön tároló edény is kell, legalább ötszáz literes. Ezekben általában egy csepp trágyalé sem található, mert az alom eleve felszívja. Várható volt, hogy a két évszázad óta várva várt pálinkafőzési liberalizációnkat is fúrás éri. Mert van mentesség a jövedéki adó alól. Ugyan limitáltan, családi körben, korlátozottan de van. Jövedéki adó meg azért kellene, hogy a falusi fogyasztók ismét ne a saját összegyűjtött gyümölcsükből készített pálinkát igyák, hanem inkább a különféle „szeszes” italokat, amikhez a szesz import és a fene tudja, miből készül. A gyümölcs meg rohadjon újra a fákon, mint ezelőtt. Az import alapú „szeszesital” ma is fele árba kerül, mint a szabályosan főzött és forgalmazott jövedéki adóval sújtott hazai pálinka. Két évtizedig az SZDSZ óvta kedvence szeszmonopóliumát, ha kellett, utólagos törvénymódosítással is. (A pénzügyőr vezért is inkább kirúgták, mert ezért szólni mert.) Ma pedig ismét a bóvli szeszt kell helyzetbe hozni, mert azon nem a hazaiaknak van haszna, hanem a bukott SZDSZ  internacionalista haveri körének. A három, ma sajnos csak közmosolyt fakasztó ügyben van több közös vonás. A korlátozások a vidéket, annak is a megélhetési problémákkal leginkább sújtott térségeit érintik. Mindhárom esetben közvetlenül kistermelőkre, családokra sújtanak le, akinek szinte más esélyük nincs is. Mindhárom esetben az uniós regula haszonélvezői vagy az Unió agrárgigászai, vagy a közösségen kívüli agrárgigászok, például Dél-Amerikából. A szabályok, amiken ma a közönség még mosolyog, húsba vágnak, nem csak nálunk, de több tagországban. Itt tovább növelik a nyomort, a szabálygyártó bürokraták globalo főnökeinél meg növelik a profitot. Megtérülés, profit azért kell nekik, hogy az elmúlt két évtized biotechnológiájába fektetett milliárdok gyorsan visszajöjjenek. Ezek a technológiák mára olcsón („versenyképesen”) termelik a pocsék árut, húst, tojást, gyümölcsöt, szeszt. Ízesítenek, színesítenek ezerféle E-anyaggal, költenek milliárdokat pocsék áruk reklámjára. A fejlesztéseket bankok finanszírozták, esetenként a biokombinátokat is tulajdonolják. A konkurenciát városi konzum idiótáknak elfogadható álszabályokkal kell a piacról kiiktatni. Ezeket gyártja a brüsszeli tintanyaló had. Azt már észlelte az európai közvélemény, hogy a pénzügyi hatalmasok beépültek az európai döntéshozatalba, mozgatnak bizottsági elnököket, főbiztosokat, tetszés szerint raknak fel vagy le miniszterelnököket. Miniszterelnök és jegybankelnök, ha kell csereszabatos, ha kell, szakértő. Miért ne mozgathatnák azt a tintanyaló hadat is, aki a tyúkketreceket, a disznópalotákat kieszelte. Ráadásul „erőfeszítéseiket” az európai közös kassza finanszírozza is. A globális harapófogó mindkét szára, a pénzügyi és a gazdaság mélyrétegeiben rejlő mára halálosan szorít. Felülről a pénzügyi szár a magas kamat és kockázati felárakkal, alulról pedig azzal, hogy evidens esetekben is letiltanak saját piacunkról, nevetséges mesékkel. Őszre talán nem csak a pénzügyi válság kulminál, de bekerülnek a közbeszédbe az agrárágazat minket sújtó idióta szabályai is. Mindkét ügyben nagyon is ellenérdekeltek vagyunk. 

Boros Imre közgazdász