A bankok működésének titkai hazánkban mind a rendszerváltás előtt és utána is rejtve maradtak a kormányok és főként a közvélemény előtt. A különbség csak az, hogy a rendszerváltás előtt a veszteségek takargatására is létezett banki „know how”, míg  a kettős könyvvitel nemzetközi szabályinak  megkésett jegybanki alkalmazása 1997-ben egy összegben ömlesztette a „gyanútlan” állam nyakába az évtizedek alatt felhalmozott veszteségeket. 

A bankok és a jegybank veszteségmentesítésére (feltőkésítésére) 1995-97 között fordított hitelekből fedezett mintegy 25 milliárd dollár a tőkésedő kamatok miatt mára több mint 100 milliárd dollár adósságra gömbölyödött. (Kételkedők számítsák ki a 25 milliárd dollár kamatos kamatát 1997 óta  az aktuális kamatokon.) A „pénz-ügyesek” eddig minden kétkedőt lesöpörtek. Az 1978-ban  az MNB gigantikus árfolyamveszteségét firtató Faluvégi Lajos pénzügyminiszter sorsa  felfele bukás lett. Tovább nem érdeklődött. A rendszerváltás első évei terített asztallal szolgáltak a bankszédelgőknek politikusok bizarr ostobaságaiból. Hosszú  ideig üzemelt un.”Bankprivatizációs Bizottság”, ahol szakértőknek felkent emberek agyaltak, hogy miként kell az akkor még állami tulajdonú bankokat privatizálni. Azon törték a fejüket, hogy a semmit, vagy inkább a hatalmas mínuszt hogyan kellene áruba bocsátani. A bizottságosdi talán további évekig folyt volna, de „üzemi baleset” történt. Az egyik nagybank élére épeszű vezetés került és átszámolta a pénzt. Kiderült, az előző éves jelentésben fellelt diadal helyett hiányzik több mint hetvenmilliárd forint. Szóval, ahogy a régi jereváni vicc szólt, a bankok nem osztogatnak (osztalékot), hanem fosztogatnak. Az államot, az adófizetőt fosztogatják. A bankok feltőkésítése maga volt az infernó. A felhasznált állami forrásokhoz nem kértek parlamenti felhatalmazást. Nesze neked demokrácia, ahol a választó pénzének költéséhez még választott képviselőinek véleménye nem kell. A módszer kizárta, hogy a bankokat megkárosító hitelcsaló latrok körmére nézzenek, pedig volt erre is szakértői javaslat. Az ”üzemi balesetet” szenvedett bankban sem szabadott rendkívüli közgyűlés keretében tisztázni, hogy miként jött létre a gigantikus veszteség. Ezt a tulajdonos állam maga tiltotta meg. A tortán a hab, vagy inkább a hab tetejére biggyesztett vörösen virító meggy, ahogy a bankok privatizációja történt. A teljes vételár a bankokba helyezett friss valós pénztőke tizedét sem érte el. Az 1997-es adósságcserének maszkírozott jegybanki konszolidáció után jó egy évtizeddel az Euró-atlanti térség bankrendszerét is utolérte a rothadás. Semmit érő hiteltartozásokat vásároltak európai bankok teljes áron, könyvvizsgálói és hitelminősítői „segédlettel”. A megmérgezett bankoknak itt is állami pénzeket juttattak. Kérdés nálunk sem és Európában sem merült fel , hogy kinek van haszna a bankrothadásból. Több helyen azonban az adófizető már nem bírja a terheket. Rogyadozik az államkasza Görögországban, és másutt, lázadoznak az adófizetők. Spanyolországban most egy bankba kell 20 milliárd eurót pumpálni. A fizetőpincér szerepet, mint a forró krumplit hajigálja el magától a spanyol államkincstár, az ECB és az euro mentő alap. A hangzatos görögmentés címén bankmentés folyik, hiszen a Görögországba pumpált pénzeket azonnal visszapumpálják a bankokba. A görög államkassza adóssága egy részének leírásából adódó banki veszteségeket pedig az EKB 1%os olcsó forrással pótolta. A nyugdíjalapokat viszont hagyták veszíteni. Ami veszett a görögöknél, bőven visszajött az olcsó ECB forrásokon. A média pedig folyvást gyalázza a görögöket. Az adófizetők megterhelése légiesedett azzal, hogy az  Európai Központi Bank polcai is rogyadoznak már a görög és egyéb problémás államok papírjaitól. Ha az EKB is bajba kerül, a számlát végül mégis az európai adófizetőknek kell állniuk. A folyamat lépésről lépésre, de halad, gyorsuló ütemben. Mi a rendszerváltás előtt is már megszorításokkal fizettünk a bankszélhámosságokért. A megszorítás 1978 óta létformánkká vált. Azóta nyelünk, mint kacsa a nokedlit. Európa azonban hosszan élt jóléti modellben. Az utóbbi húsz évben még a déli országcsoport is. Itt az ideje, hogy ők is áldozzanak a bankokért! Számukra új fából vaskarikát gyártottak,” növekedésbarát” megszorításokat. Az efféle halandzsát mi régóta jól ismerjük. Nálunk volt szocialista demokrácia, háború helyett békeharc, hogy kő kövön nem maradt. Ehhez kreálták meg a szocialista erkölcsöt és az azon nevelkedett embert, aki ezeket a marhaságokat még a rendszerváltás után is nosztalgiával emlegeti. Abban reménykedhetünk csupán, hogy az Unió boldogabb fertályában az emberek gyorsabban felismerik a képtelenségeket, és a mi erőfeszítéseink sem lesznek feleslegesek. Így kerülhetünk csak ki a bankszélhámosok kísérleti laboratóriumából.

Boros Imre közgazdász