Minden nyelvben gondot okoz, hogy milyen szabályok szerint vesz át más nyelvekből szavakat, miként ejt más nyelveken megalkotott betűszavakat, vagy éppen miként ejti más népek családi, vagy személyneveit. 

Alapszabályként az rajzolódik ki, hogy minden igyekezet arra irányul, hogy az idegenből átvevő nyelv igyekszik a saját szabályrendszerét alkalmazni. Ha éppen a magyarban használatos Péter személynevet vesszük alapul, annak számtalan változatával találkozunk a nyelvekben Pietrotól, Petaron, Pedrón keresztül egészen Pjotrig. Minden nyelv a saját szájíze szerint.

A középkorban az európai nyelvi sokszínűséget nagyban árnyalta a  latin, a közélet szókészletébe sok latin szó keveredett azon felül is, hogy bizonyos hivatásrendek (orvosok, papok, jogászok) eleve a latint használták munkanyelvként. A köznyelvbe azonban ezek a szavak már magyar ízzel gyökeresedtek meg. Századdal korábban az ájer (levegő), vagy a finánc (ma NAV munkatárs) már nem hatott idegen szóként. Az orosz nyelv is jócskán oroszosított németből, franciából. Elég ha a német vajaskenyér (Butterbrot) oroszított változatára gondolunk, vagy a francianevű kölnivíz (odekolon) esetére. Az egyik a német, a másik a francia nyelvből gyökerezett át az oroszba. De rájuk sem lehet ismerni orosz formájukban és ennek oka nem kizárólag az oroszok által használt ciril betű. A buterbrodiból már csak kevesen gondolnak a német eredetire, de azt is csak kevesen tudják, hogy az oroszok nemzeti italának számító tea (csaj) szó arab eredetű. Ma éppen az angol nyelv az, ami korábban a latin volt. Valóban rengeteg új tudásanyag először ezen a nyelven jelenik meg. Dominanciája olyan fokot ért el mára, hogy a világ élvonalába tartozó kutatók először nem is anyanyelvükön, hanem angolul adják elő újdonságaikat.

Ez nem elítélendő, hanem nagyon is gyakorlatias szempont. Így válik a tudás gyorsan elérhetővé. A mai nyelvek még a betűszavaknak is legtöbbször megtalálják a megfelelő hazait. A spanyol nyelvűek még magával a NATO rövidítéssel is haragban vannak. Saját nyelvükre fordították a szervezet hosszú nevét és ebből alkották meg saját betű szavukat (OTAN). A sort vég nélkül folytathatnánk. Nálunk azonban megváltozott a módi. Többé nincs igyekezet, hogy az idegen nyelvi anyagnak megadjuk a hiteles magyar nyelvi formáját. Ezt az igyekezetet újfajta erőlködés váltotta fel. Köznyelvünk formálói inukat szaggatják, hogy a magyarba is pontosan úgy kerüljenek át az idegen szavak, ahogy azok abban az adott nyelvben elhangzanak és, ahogy azokat ott írják. Mindjárt itt van elrettentő példának a frissen megválasztott francia köztársasági elnök Holland. Ő az oroszoknak  Golland, mint ahogy Hollandia is Gollangyia.

A korábbi francia elnöknek még kacifántosabb neve volt, lévén magyar származású. Sárközy nevével még maguk a franciák sem birkóztak. Mivek nyelvük tört saját elnökük nevének ejtése közben, köznyelvileg Sarko-t fabrikáltak belőle. A németek meg valamiféle Zárkózit, mert nekik ebbe nem tört bele a nyelvük. A mi „nyelvművelő” médiásaink meg hol az egyik, hol a másik borzalommal próbálkoztak az eredetileg jól kimondható Sárközy helyett. Most könnyebb a helyzetük, mert ugye Holland az (H) olland, mert a franciában nem ejtik a szó elején a „h” hangzót. És a spanyolban sem. És a magyarban? Úgy tűnik újabban ott sem. Az efféle megfelelési kényszermajomkodásban világ elsők vagyunk, ami kétes hír. Újabban már senki nem akar követni bennünket. A szlovákok még azt sem tűrik, hogy Nagyova Nagyné legyen, ha éppen Nagynak hívják a férjét, ami túlzás. A felszínen leleplezhető majomkodás mögött azonban a mélyben lélektanilag elemzendő dolgok húzódnak meg.

Akik így majomkodnak, eleve jelezni akarják, hogy ők tulajdonképpen nem is közénk tartoznak, csak éppen tudnak magyarul is, jól, rosszul, de franciául, vagy angolul tudnak igazán. Ők nem ide, hanem amoda fociznak, vegye már észre őket az isten szerelmére valaki. A jelenség rámutat a rendszerváltás lényegére, azt jelzi, hogy akik azt vezényelték, nem azok érdekében tették, akiknek Holland még mindig Holland és nem (H)olland, vagy Sárközy is Sárközy és nem Sarko, vagy éppen Zarkózi. A fontos az  nekik, hogy a dolgokat Zárkózi és most (H)olland is értse és pedig az ő tolmácsolásukban. Idejük a mai napig még nem járt le sajnos. Máig ők „művelik” nyelvünket.  

Boros Imre közgazdász