Otthonmentés félúton Nyomtatás
2012. május 02. szerda, 06:18

A 2002-2010 közötti szocialista-liberális kormányzat legsúlyosabb szociális katasztrófával fenyegető öröksége a lakásszektorban keletkezett a deviza elszámolású lakáshitelek miatt. 

A hazai törvények a mai napig nem csak azt teszik lehetővé a hitelnyújtó bankoknak, hogy azok a fedezetül szolgáló ingatlanok elvonása és értékesítése után további összegeket is követelhessenek az adósoktól, de a fedezetlen devizakockázat behatárolhatatlan nagyságú nem várt új adósságba kergette az adósokat. A hitelező bankok az érvényes szabályok alapján mentesülhettek a hitelnyújtás évezredes hagyományokon alapuló kockázataitól, mert ezeket a hitelfelvevő „vállalta” magára és utódai további nemzedékeire. Lakáshitel ügyben ezt jelenti nálunk a liberálisok által naponta hangoztatott „piaci szabadság” elve. Nem mást, mint az, hogy a piaci erőfölénnyel bíró korlátlanul is élhet azzal. Hamis és álságos az érvelés, hogy a hitelfelvevőnek is van választása és így felelőssége. Ez a választás ugyanis a legtöbb esetben a lakhatás és a hajléktalanság, jobb esetben a családalapítás halasztása között áll fenn. Sajnos utóbbi útra is egyre többen lépnek. Ezt mutatja a tragikus demográfiai helyzet. A devizahitel nem más volt, mint tömeges kockázati karámba terelés.

A hazai pénz kamatai megfizethetetlenül magasan voltak megállapítva, úgy működtek, mint egy terelő villanypásztor. „Megrázó” hatását minden lakás után epekedő ki tudta számítani. A devizák kamatai jóval alacsonyabb szinten voltak. Árfolyam ügyben pedig tíz-húsz évre előre senki sem meri magára ölteni a szakértői gúnyát. Főként nem az ügyfél. A bankok sem, de a várható rosszat, azt vélelmezték. Ezért hárították a teljes kockázatot az ügyfélre, miközben a szabályozást végző állam becsukta szemét, a törvényeket a bankokkal íratta. A hatás ismert. A karámban több százezer család vergődik, többnyire a társadalom produktív rétegeiből. Őket az a veszély fenyegette, hogy lecsúsznak oda, akiket a rendszerváltás abszolút veszteseinek nevezünk. Ez a réteg akár a népesség felére is duzzadhatott volna ezáltal. A devizahitel „hajótöröttek” segítésére számos kormányzati intézkedés szolgált, mint a végtörlesztés, az árfolyamgát alkalmazása, az időszakos kilakoltatási tilalmak, valamint a becsődölt lakások állami felvásárlása és olcsó bérlakássá alakítása. Az  intézkedések összessége egy teher átrendezés.  

Terhek levétele a bajba jutottakról, ugyanakkor azok egy részének visszaküldése a bankok címére, más részüknek pedig szétterítése a többi adófizetőre. A hazai társadalom tehermentesítésére a kormány ezen kívül is foganatosított intézkedéseket. A tehervállalásba bevonta a külföldi tulajdonú cégeket, szolgáltatókat, és a bankokat. A lakáshitellel kapcsolatos és egyéb jövedelemarányosítási ügyek (külön adók) az érintetteket alaposan felbőszítették, hiszen az elmúlt két évtizedben nem volt részük társadalmi szolidaritás vállalásában, korábbi kormányaink jóvoltából. Összfegyvernemi támadást indítottak. Mozgósították piaci és politikai kapcsolataikat. Azóta folyamatosan támadják a forintot és az államkötvényeink piacát. Mindez tetemes többletkiadással jár. Több kamatot kell fizetni az államnak és minden más adósnak. A romló forint miatt pedig emelkednek az árak, kiváltképpen az energia és üzemanyag árak. Oda suhintottak, ahol amúgy is fáj. A „piac” olyan IMF megállapodásba akar kényszeríteni bennünket, amire nincs szükségünk. A külkereskedelem jól teljesít, a bevételekből még a kamatokra is futja, tehát nem pénz kell nekünk, hanem piaci nyugalom. Nem készenléti hitel, hanem csak egy elővigyázatossági megállapodás. Ezt viszont nem akarják adni, mert akkor ismét felszabadulna a kormány keze, hiszen a pénzt csak akkor kérnénk, ha a piac ismét megtámad és zsarol. A „piac” azonban nem más, mint azok gyülekezete, akik most pártfogást kerestek és találnak azoknál, akik nem akarnak minket elővigyázatosságban részesíteni. 

Az IMF és az EU bizottság most nem tagországa illetve résztulajdonosa (mint hazánk) érdekében, hanem a „piac” érdekeit szem előtt tartva működik. Ezt azonban be soha nem vallhatja. Ezért a méla és hosszas hallgatás, ezért az ügyek húzása-halasztása, új ügyek hajánál fogva előrángatása. Való és igaz, hogy az otthonmentés éppen emiatt a félúton megakadt. Lenne még mit tenni. Be kellene vezetni a mindenütt másutt alkalmazott szabályt, hogy a fedezet értékesítése után a banknak már nem lehet követelése az ügyféltől (elsétálási jog). Ideje lenne már az egyéni csőd intézmény meghonosításának is, ami szintén otthonokat, kisvállalkozásokat és családokat mentene. Mindezt meg lehetne tenni, ha nem attól kellene tartani, hogy a „piac” ránk gyújtja közös házunkat, szétzülleszti a forintot és az államkötvény piacot, aminek mindenki, nem csak a devizahitelesek látják a kárát. Akkor tényleg meg kell hazánkat menteni, de IMF receptkönyv szerint. Ráadásul az ügyben perdöntő intézmény a jegybank már régóta nem hazánknak, hanem a piacnak a felesküdött partnere.

 

DR. BOROS IMRE közgazdász