A közelmúltban megsortolták a magyar államkötvényeket. Úgy adtak el magyar állampapírt, hogy azzal nem is rendelkeztek.

 A dologra fény derült, de azóta sejtelmes a hallgatás. Soros György befektetési alapja is ezt tette 2009 tavaszán az OTP részvényekkel. Ő is lebukott, és büntetést is kapott a hazai felügyelettől (PSZÁF). Lehet, hogy a büntetésként kirótt összeget már be is fizette, hír nem érkezett erről. Soros azért adott el tulajdonát nem képező részvényeket, hogy az árfolyam csökkentése eladási pánikot hozzon létre, és a pánik adta árfolyamesést kihasználva ő bagóért jusson majd a hazai nagybank részvényeinek irányító hányadához.

A 2009-es próbálkozás már a harmadik volt a sorban, de meglehet, nem az utolsó. Soros törekvése üzletileg érthető, amit tett azt a törvény tiltotta és tiltja, de mint hazánk szülöttére a dolog nem vet túlzottan nagy dicsfényt, pedig erre is igényt tart. Az állampapírjaink megsortolása azonban a Soros akciónál sokkal súlyosabb megítélés alá kellene, hogy essen. A dolog érthetővé akkor válik, ha megvilágítjuk a körülményeket. Nem kérdés, hogy itt arra ment ki a játék, hogy hazánkból magasabb kamatfizetést csikarjanak ki a sortolók, hiszen a megsortolt kötvények piaci hozama egy nagyot ugrott. Ilyenkor szokták trendi pályatársaink a piacot emlegetni, ami objektív, pontos értékmérő stb. (Se szeri se száma a hasonló meséknek és a mesélőknek.) A sajtó pedig a jegybank (MNB) közeli alapkamat emelését valószínűsíti, megtűzdelve a világ különböző tájairól származó „megkérdőjelezhetetlen hitelű” elemzőinek magyarázatait idézve. Az sem közömbös, hogy ki volt a sortoló. Történetesen a magyar állam által kiválasztott egyik elsődleges magyar állampapír forgalmazó nagybank. Ebből nincs több egy tucatnál. Ide bekerülni nem egyszerű, az utcáról lehetetlen. Ők olyanok, mint hajdanában az udvari szállítók voltak, akik kiváló minőségű árukkal látták el a királyi udvarokat, első osztályú feltételekkel. Cserében viselhették az udvari szállító címet. Európa arisztokratái éltek-haltak a privilégiumért, hogy az udvari szállítóknál vásárolhassanak ők is, és hatalmas árakat fizettek. Az elsődleges állampapír forgalmazók is egyfajta elit klub, akik szintén szállítanak a kormányoknak, nevezetesen kölcsönöket. Ebből ők is tisztességes haszonhoz jutnak. Az egyik ezek közül viszont beleharapott kenyéradója kezébe. Azt akarta elérni, hogy legyen magasabb a kölcsönökért fizetett kamat. Ezért sortolt. Nem a megbízója (magyar állam), hanem a hitelezői érdekeit képviselte. (Nem lehetetlen, hogy sortolás máskor is történt és lehet, hogy más elsődleges forgalmazók is éltek vele.) Ami az állampapír elsődleges forgalmazója által történt megsortolás utóéletét illeti, az maga a magyar rendszerváltó valóság. Mély a hallgatás. Ismert a sortoló, de nevét a sajtó nem közölte. Sőt a ténnyel sem foglalkozik, azt elhallgatja. 

Amint mondtam az elsődleges forgalmazói elit klubba bekerülni nem túl egyszerű, de onnét meg kikerülni ezek szerint lehetetlen. Valójában nem áttekinthető, hogy milyen alapon és főként kiknek a döntése alapján lehet a klubba bekerülni. Lehet, hogy a klubtagok maguk szavaznak? A klubot foglalkoztató magyar állam bábként viselkedik. Vizsgálatról, eljárásról, kizárásról, nemzetközi fórumokhoz fordulásról nem hallottunk. Lehet, hogy a klub „foglalkoztatja” a magyar állam egyes elsődleges forgalmazói ügyekben illetékes embereit? Az elsődleges forgalmazói csipet-csapatot nem csak a hajdani udvari szállítókhoz lehet hasonlítani, hanem egyfajta testőrséghez is. A testőrség a megbízott legfontosabb érdekét az élethez való jogát hivatott védeni azok ellen, akik a megvédettet szívesebben temetnék. Testőrsége szokott uralkodóknak, politikusoknak, újabban üzletembereknek, sőt bűnözőknek is lenni. Való és igaz, hogy néha a testőr is a védendő ellen fordítja fegyverét, mint tette ezt Ghandi, India miniszterelnökének szik testőrsége. Anvar Sadatot is a saját tűzerő semmisítette meg. A mi elsődleges állampapír forgalmazóink közül egy bizonyítottan megbízói ellen fordult, amikor sortolt, tehát a kivégzőosztag élére állt, ahol vannak már jó néhányan, a kaján kárörvendők gyűrűjében. A történetben azonban a mély hallgatás a legszomorúbb. A megbízók hallgatása és bénultsága. Még gondolni is arra, hogy a sortoláshoz megbízói bólintás is járult, felér egy nemzeti sorscsapással. A kérdés újra aktuális. Eltelt egy kis idő azóta, hogy hazánk a „piac” (a shortoló kebelbarátok) nyomására ismét az IMF-hez fordult, biztonsági hálót és nem pénzt kérve. Az IMF is tudja, hogy hazánknak nem pénzre van szüksége, mégis vonakodik a biztonsági háló (elővigyázatossági  megállapodás) kifeszítésétől. Ehelyett inkább un. készenléti hitel megállapodást kötne ismét szigorú megszorítási parancsokkal megtűzdelve. Az elővigyázatossági megállapodáshoz ugyanis nem tartozik IMF lecke. A készenléti megállapodás pedig újra megnövelné hazánkból a pénzkivonást, mert újra elfelejthetnénk a hazai multik adóját, és a jegybank is csökkentés helyett újra emelné a kamatokat. Mindezt a „kiigazítás” jegyében. A kormány és az IMF közötti nézeteltérés késlelteti a megállapodást, pedig már a megállapodás útjába állított EU tilalomfák is jórészt leomlottak. Az eddigi logika szerint most megint a „piac” következik, forintgyengítés és támadás az állampapír piacokon, hogy a kormány sarokba legyen szorítva? Nagyon úgy tűnik, hogy vagy a „piac” zsarol ki újabb és újabb sarcokat, vagy a zsarolást írásba is foglalják,  aminek a neve IMF megállapodás, és a kormány lesz rákényszerítve arra, amit nem akar. Azt, hogy így lesz-e, vagy végre máshogy, hamarosan megtudjuk.