Meggyőződésem, hogy a jegybank (MNB) az elmúlt negyed században kulcsszerepet játszott a magyar rendszerváltásnak a várt jóléti eredményektől való eltérítésében:

Mert már a politikai rendszerváltás előtti években (1985-től) irreálisan magasra emelte a kamatokat, amivel bóvlivá minősítette a kényszerűségből jelentős hitelállománnyal működő vállalatokat, még a nemzetközi méretekben is számításba jöhető ipari és mezőgazdasági zászlóshajókat is. A rendszerváltozásig a halmozódó kamatteher miatt a cégek rendre veszteségeket mutattak, ezért azonnali piaci értékük a valóságos értékek töredékre zuhant.

Mert már jóval a rendszerváltozás előtt, (1983-tól) megkezdte külföldi tulajdonú bankok hazai versenyelőnyének biztosítását, egyebek mellett azzal, hogy azokban a jegybank is résztulajdont vállalt, és jegybanki vezetőket delegált irányító testületeikbe. Bennfentesként működve, ezekbe a pénzintézetekbe a jegybank eredményének terhére, számolatlanul  folytak át milliárdok, gazdagítva a külföldi részvényeseket, növelve a magyar költségvetés terheit.

Mert az 1987-es bankdecentralizáció keretében a jegybank addig felhalmozott - de a mérlegben ki nem mutatott - veszteségeinek jelentős hányadát származtatta át a megalakított három állami többségi tulajdonú kereskedelmi bankba. A műveleteket azáltal tette lezárttá és megkérdőjelezhetetlenné, hogy az új bankok vezetőivel nyilatkozatokat íratott alá (reverzális levelek), amelyek értelmében az új intézmények a jegybankkal szemben minden visszkereseti jogukról lemondanak.

Mert mindhárom teljesen saját külföldi érdekeltségét tartósan veszteségesen működtette, azok veszteségeit fedezte és saját mérlegében tárolta, de a nemzetközi számviteli normákat egészen 1997-ig nem alkalmazta, veszteségei leplezését ez tette lehetővé. Külföldi bankérdekeltségei nyom nélkül tűntek el a piacról, pedig azok még üresen is komoly értéket képviseltek volna. 

Mert egészen 1997-ig ellenállt a nemzetközi számviteli normák alkalmazásának saját könyvelésében, holott azok alkalmazása már a kilencvenes évek elejétől kötelező volt hazánkban. 1997-ben 2/3-os balliberális politikai hátszéllel alkotott törvény adott megtévesztő elnevezést a jegybank felhalmozott veszteségeinek, amikor azokat államadósságnak minősítve, újabb gigantikus terhet zúdított az államkaszára. Enélkül a jegybanki teher nélkül ma is bőven az államadósságra vonatkozó nemzetközi normának számító 60%-os szint alatt lehetnénk.

Mert az 1994-95-ben frissen konszolidált hazai bankok állami tulajdonrésze a piaci megmérettetés mellőzésével mélyen áron alul ugyancsak a jegybank kiválasztottjainak tulajdonába kerültek, a konszolidációra fordított állami pénzek töredékéért. A bankszektor valós piaci értékét jól mutatta azon néhány pénzintézet tőzsdei árfolyamának alakulása, akik üggyel-bajjal, de megúszták a privatizátorok „áldásos” tevékenységét.

A jegybank függetlensége gumifogalom 

A kártékony jegybanki működéshez gondos törvényi elkészítés adta meg az alapot. Az Állami Számvevőszék megalkotásakor elkészített első törvénytervezet még tartalmazta a jegybankot is, mint állami tulajdonú intézményt, aminek működését az ÁSZ teljes körben ellenőrizheti. Az elfogadott változatban már csak a jegybank gazdálkodására terjed ki az ÁSZ jogköre, monetáris műveleteire nem. 

Ne feledjük, hogy 1997-ig a deviza hiteleket az állam helyett az MNB saját nevében vette fel a pénzpiacokon, de ezek automatikusan államadósságnak számítottak. Az államadósság alakulásának vizsgálatából az ÁSZ ki volt zárva, mintha az nem is lenne a költségvetés része. Ilyen gyakorlattal piacgazdaságot üzemeltető országokban nem lehet találkozni. A helyzet tette intézményileg bonyolulttá, hogy a rendszerváltáskor elszámolás készüljön az államadósság keletkezésének okairól, a felvett pénzeszközök felhasználásáról. Erre a kérdésre a rendszerváltás első kormánya nem is fordított gondot, ehelyett tovább növelte a jegybank körüli homályt azzal, hogy 1991-ben megalkotta a jegybanki törvényt, az abban definiált valós tartalmát illetően megfoghatatlan jegybanki függetlenséggel. 

Lehetetlen számon kérni

A jegybanki függetlenség gumifogalom, mára odáig nyúlik, hogy lehetetlenné teszi, hogy a jegybanktól bárki számon kérje a törvényben ugyancsak lefektetett kötelezettségeit is, azt, hogy tartsa stabilan a nemzeti pénzt kül- és belföldön, és támogassa a kormány gazdaságpolitikáját. Kelet-közép európai viszonylatban is példátlan ugyanis a forint értékének két évtizedes zuhanása, akár az átlagos inflációs tempót vesszük alapul, akár a nemzeti pénzegységnek a vezető pénzekhez viszonyított árfolyama tekintetében. Az infláció megfékezésének a jegybank csak egyetlen eszközét, a kamatláb emelését ismeri. Ezzel viszont soha nem érte el az infláció kordában tartását. Nem szükséges bizonygatni, hogy ez egyedül a magyar állampapírokat vásároló alapvetően külföldi befektetőknek kedvez, mint ahogy azt sem, hogy a forint árfolyamának sorozatos rontása is a hazánkban működő külföldi tulajdonú exportszektor érdeke. Mind az infláció, mind a forint árfolyamának rontása viszont károsan érinti a hazai belgazdaságot, a háztartásokat, a hazai tulajdonú vállalkozásokat, mert képtelenek a pénzromlás okozta költségnövekedéseket a piacon ellentételezni.

Külföldi érdeket szolgálva

 A jegybank kártékony tevékenysége legutóbb a 2008-as máig tartó pénzügyi válság kapcsán újra és sokrétűen nyilvánult meg. A gazdasági recessziót hozó válság hatásainak tompítására  a sújtott térség minden jegybankja monetáris enyhítéssel reagált. A jegybankok nem a szokásos módon az inflációs szint felett néhány tized százalékkal, hanem jóval az infláció alatt tartják a jegybanki vezető kamatlábakat, függetlenül, hogy tagjai, vagy nem az euró zónának. A mi jegybankunk az akkori inflációs szint háromszorosára (11,5%) emelt 2008 őszén, és azóta is elvként kezeli, hogy a szint jóval az infláció felett legyen. A jegybank mellőzi mindazon eszközök alkalmazását, amiket más központi bankok használnak. Nem interveniált a forint érdekében, amikor azt a spekuláció durván megtámadta, pedig devizatartalékai egy csekély hányadának felhasználásával megtehette volna. Máshol ezt megtették, a lengyel központi bank interveniált a zlotyi érdekében, mint ahogy a japán és a svájci jegybankok is. A más központi bankoknál szokásos mennyiségi könnyítésekkel sem élt, nem vásárolt jó hozamú magyar állampapírokat, amikor azok hozamát ugyancsak spekulatív célzattal hajtották fel a piacon. Mellesleg az intervenciókon a mi jegybankunkra jellemző veszteséghalmozás helyett nyereséget érhetett volna el. A magyar jegybank már régóta sajátos módon működik. Nem abból indul ki, hogy a hazai gazdaság működtetéséhez szükséges pénzmennyiséget a gazdaságba juttassa, illetve ha szükséges, pénzkivonásokat eszközöljön. Ezt az autonóm pénzpolitika a jegybankból a kezdetektől hiányzik. 

Fennakadtak az eskün

Ezzel szemben a jegybank intézményes letéteményeseként működik a külföldi érdekeltségek hazai pénzellátási érdekeinek. Szemet huny, amikor a pénzzel való elárasztás messze menő kockázatokkal jár. Ennek a közelmúltbeli iskolapéldája a devizahitel-történet. Saját veszteségeit sem kímélve óriási pénzkészleteket von ki a gazdaságból, készen állva arra az esetre, ha ezekre a pénzkészletekre a hazánkban működő nemzetközi befektetőknek szüksége lesz. Pénzpolitikáját nem hazai érdekek mentén folytatja, de terheit a hazai államkasszára zúdítja. Ezért ad mentsvárat több ezermilliárd forint likvid kereskedelmi banki pénznek és képez gigantikus devizatartalékokat. Ne csodálkozzunk ezek után, hogy a külföldi érdekkörök fennakadtak a jegybanki tisztségviselők eskütételi kötelezettségén. Még hogy a magyar alkotmányra! Még mit nem, hiszen akkor naponta lesznek esküszegők! Baloldali kormány esetén nincs jelentősége az eskünek, hiszen a kormány és a jegybank egy húron pendül.  A közvélemény viszont negyedszázad után, csak most eszmél rá a jegybanki valóságra és kérdezi, hogy miként is állunk?  Joggal teszi fel a kérdést, mi rejlik az MNB betűszó mögött?  Magyar Nemzeti Bank, vagy inkább Magyarországi Nemzetközi Bank. A betűszóból ugyanis a bank tevékenysége alapján inkább ez utóbbi következik.  

Boros Imre közgazdász