A mindennapjainkban gyakran hiányzik ez a természetesség. Felnőttként én is elvártam a szüleimtől, hogy ne szóljanak bele a dolgaimba.

Ha mégis olykor-olykor megtették, bevallom, néha rosszul esett.

S aztán, ahogy magam is édesapa lettem, ők meg már az előttük álló, egyre rövidülő útra tekintettek, akkor bizony jó volt hallani édesanyámtól: „Kisfiam, igazán leadhatnál magadról néhány kilót!”. De mindig a kedvenc ételemmel várt… 

Ülök a kertben az öreg diófa alatt. A nyári alkony lassan bekúszik a bokrok alá. A rigók még fürdenek kicsit a kerti csap körüli tócsában. Az esti csendben gondolataim messze szállnak. Látom a klinika ablakában feleségem arcát s hallom sürgetését, gyere gyorsan, már elindult! A portás persze nem enged, uram, már nincs látogatás, dörren rám szigorúan. Tudom én azt, de mire vidékről a Trabanttal ide pöfögtem, na meg értse meg, szül a feleségem, az elsőt! Megszelídül a szigorú tekintet, na jó, uram, hozzon egy üveg bort, onnan szemből a Közértből, tudja, éjszakás leszek és a szolgálat hosszú. Aztán majd szólok, ha fölmehet.

Futok át az autók között az Üllői úton, megvan a bor, gyorsan vissza, és jön a várakozás. Majd csörren a telefon, széles mosoly a portás arcán, uram, lánya született, fölmehet egy rövid időre! És az első találkozás… Hozza a bába a lányt, kicsi vakarcs, hosszú, de nyurga, gondolom magamban, valami szebb látványra vártam… Szép kislány lesz, - mondja a nővér, majd, ha kikerekedik az arca, bizony! S utána feleségem fáradt, de boldog arcához szorítom az enyémet.

S az első szülinap, a két kis tenyér benne a tortában. Az első léptek a mászókában, ahogy a karjaimba esik hangos kacagással. „Én apát eszem!” – mondja, miután belém harapott látva, ahogy másodikként született kishúga éppen szopik. Ha a kisebbik édesanyát eheti, akkor majd ő belőlem falatázik. Íme, a gyermeki logika…

És a sok-sok közös élmény a többiekkel együtt, kirándulások, séták, játszóterek, majd az első iskolai élmények. S amikor beköltözött a fővárosi kollégiumba, milyen megrendült voltam, édes lányom, tudd, hogy mindig haza várunk, mondtam az autóban. Szívemben a régi Bojtorján dal motoszkált:
„Vigyázz jól mert a város hideg, büszke és irigy, Eddig gond nélkül éltél, de már nem lesz mindig így, Ott a kollégiumban minden egész másképp van, Én csak azt kívánom, bármi lesz is ember légy, fiam!”

Mára a negyed századdal ezelőtti kisleányból dolgozó nő lett. S nekem meg kell tanulnom elengedni őt. Mert aki szeret, csak az képes elengedni. Mert azt szeretné, hogy a másiknak legyen jó. És nem azt, hogy őt boldoggá tegye. Aki viszont birtokol, nem tud elengedni. Be akarja fogni a fülemülét, hogy az aranykalitkában neki és csak neki énekeljen…
„A ti gyermekeitek nem a ti gyermekeitek!
Ők az önmaga után vágyódó Élet fiai és leányai.
Általatok jönnek létre, de nem titőletek,
és bár véletek vannak, nem a tiéitek.
Szeretetet adhattok nékik, de nem a gondolataitokat,
mivel hogy saját gondolataik vannak.
Istápolhatjátok a testüket, de a lelküket nem,
mert az ő lelkük a holnap házában lakozik, ahová ti nem látogathattok el még álmaitokban sem.
Igyekezhettek, hogy olyanok legyetek, mint ők, de ne akarjátok őket olyanokká tenni, amilyenek ti vagytok.
Mert az élet nem halad visszafelé és nem maradoz el a tegnapnál.
Ti íjak vagytok, amelyekről gyermekeitek, mint élő nyílvesszők pattannak ki.
Az Íjász látja a célt a végtelenség útján és meghajlít benneteket hatalmával, hogy nyilai gyorsan és messzire szálljanak.
Szolgálja a ti hajlásotok az Íjász kezében a boldogságot;
mert amiként szereti az elrepülő nyilat, úgy szereti Ő az íjat is, amely helyben marad.”
(Kahlil Gibran: A próféta)

Lupták György