Az Európai Unió hétéves keretköltségvetései mindig nagy kínok közepette születnek meg. Így volt ez legutóbb 2006- ban is. Akkor a soros elnök Egyesült Királyság nevében Tony Blair próbálta – sikerrel- a minimumra szorítani a végösszeget, úgy, hogy az a tagok egyesített GDP-jének még az 1%-át sem érte el. A madzagra azzal kent némi mézet, hogy lehetővé tette a rászorultaknak, hogy akár hazai 15%-os résszel is lehetővé tette a pályázatokat. 

Az uniós szolidaritási elv fő céljának, a kohéziónak (felzárkózásnak) az elmúlt hét évben a közösség lemaradt országai a közelébe sem kerültek. Néhány kedvezményezett, mint hazánk relatív leszakadása még fokozódott is, ráadásul nem csak a nettó befizetőkkel szemben, de a frissen (2004-ben és 2007-ben) csatlakozott országokhoz képest is. A kitűzött céltól, a felzárkóztatástól való eltávolodás azt követelte volna, hogy a következő hétéves periódusban növekedjenek a források legalább a szabályok adta maximumig. Ehelyett – hivatkozva a magát makacsul tartó válságra, a nettó befizetők tovább szűkítették a forrásokat. A saját választóiknak szóló belpolitikai célzatú érvelésükhöz jól jött, hogy  a gazdaságok teljesítőképességemérséklődött, tehát csökkent a bázis, az a nemzeti jövedelem, ami a befizetések alapját képezi. Időközben viszont nőtt a nettó  igénylők tábora is azzal, hogy Románia és Bulgária már a teljes költségvetési időszakra élvezi a forrásokat, szemben azzal, hogy a korábbi időszakban három évig még nem voltak igénylők. További akadályokat is beiktattak a rendszerbe azzal, hogy az egyes országok nem vehetnek többet igénybe a kasszából, mint GDPjük 2,6%-a. A költségvetési feltételek úgy értékelendők, hogy az Unió ugyan változatlanul fenntartja a nemzeti korlátozásoktól mentes piaci közösséget, sőt annak intenzitását fokozni is óhajtja elsősorban a szorosabb pénzügyi integrációval, mint a költségvetési unió, a bankunió és a közös bankfelügyelet, ugyanakkor valójában lemondott a valós  elzárkóztatásról.

Annak ugyanis már évtizedes bizonyítéka van, hogy az 1%-ból az nem megy, ennél magasabb szintű költségvetési hozzájárulásról pedig a nettó befizetői csoport meg hallani sem akar. Ilyen körülmények között pedig a periféria országokból (nettó  kedvezményezettek) a nekik a közös költségvetésből jutónál sokkal magasabb összegű a jövedelem kiáramlás. Valójában éppen a nettó befizetőkhöz. Értékelni a magyar tárgyaló felek teljesítményét mégsem a kívánatos forrásnagyság, hanem az adott és nagyon szűkre szabott lehetőségek keretében lehet. Minden felvetés, ami arról szól, hogy a kisebb közös tortából sokkal nagyobb abszolút összeget lehetett volna kialkudni mellőz minden realitást, nem több mint egyszerű politikusi szédítés. Az viszont a felkészült tárgyalási pozíciót jelzi, hogy az előzetesen valószínűsített 30%-os forrásvesztés helyett az csak alig több mint 10% lett. Annak ellenére, hogy az elérhető forrás tömeg majd 5 milliárd euróval kisebb felettébb értékelhető, hogy a megmentett és kiharcolt pénz meg ennél több. Sikerült tudatosítani, hogy hazánk az elmúlt években nem felzárkózott, hanem tovább leszakadt. Nem árt emlékeznünk arra, hogy a szoci tárgyalófél 2003-ban beérte az agrárpénzek 25%-ával, miközben az ugyancsak szoci lengyel kormány 55%- ot ért el szívósan tárgyalva. El is árasztotta hazánkat azonnal az import élelmiszer a környező országokból. Ausztriában is arra voltak büszkék 2004-ben, hogy megsokszorozták a hazánkba irányuló tej és hús kivitelüket. Ilyent a világ nem látott ezer év óta. A szociknak azonban ez is sikerült. Nem fair a kívánatos és a lehetséges közötti szambával operálva érvelni, ha értékelni akarjuk a valós eredményeket. Az új EU keretköltségvetést látva az végképpen világos, hogy ebből az összegből ezután sem lesz felzárkózás, mert ahhoz rém kevés, ezt tény. A felzárkózáshoz pótlólagos források kellenek. Annak negyedszázados tapasztalata van, hogy a hazánkba települő külföldi tőkétől egyedül nem várható el a felzárkóztatási fordulat, különösen nem azokban a szektorokban, amelyek nem a termelésben, hanem a közvetítésben vesznek részt, mint a pénzintézetek és a kereskedelmi hálózatok. Pótlólagos forrásokat a felzárkóztatáshoz úgy lehet teremteni, hogy ezek extra profitját csökkentve növekedhet a hazai vásárlóerő, és források keletkeznek a hazai tulajdonú vállalkozásokban is. Ez a pótlólagos hazai forrásteremtés kezdődött el az ellenzői által unortodoxnak nevezett gazdaságpolitika keretében. Források felszabadítása elsősorban a monetáris politika talpra állításától várható. Jelenleg csak a külföldiek kezében lévő hazai államkötvények kamat felára (kockázati felára) miatt távozik az országból több, mint a GDP 1%-a. Százmilliárdos összegben viszi ki a forrásokat felárként a lakossági és vállakozói hitelezési szektor is, kiváltképp a deviza alapú hitelezés miatt. A hazai és az anyacégek országaiban fizetett bérek különbözetét megtakarító termelő cégek sem panaszkodhatnak, hiszen az itteni cégek az anyacégek hatékonysági szintjén dolgoznak. A hazánkban működő külföldi szektorokkal köthetők olyan megállapodások a jut is, marad is elv alapján, amiből az EU-ból várható és a felzárkóztatást szolgáló források szükséges mértékű kiegészítése megtörténhet. Ehhez azonban olyan elkötelezett hozzáállás kell, amit megfigyelhettünk az új keretköltségvetés kitárgyalásánál és nem olyan, amit a ballib kormány az agrárpénzek kitárgyalásánál mutatott 2003-ban. Legyen bár bármilyen bőséges kínálat a hitelpiacon, az eladósodás csak újabb és újabb megtorpanásokhoz vezet, mint történt ez az elmúlt  negyedszázadban, sorozatban.